Valami nagyon szépet szeretnék adni neked. Lélekemelőt. Olyasmit, mint egy sereg galamb körözése az égen, ahogyan ma láttam őket a szobámból két álom között. Ezért nincs függöny az ablakomon. Meg a csillagok miatt.
A minden rendben van bizonyosságát érzem, ahogy áttöri a félelemből, ítélkezésből, zavaros gondolatokból felhúzott falakat.
Hihetetlen, hogy mennyire belefeledkezem sokszor a gondolataim által behatárolt valóságba, amit az életemnek hiszek. Harc a saját projekcióimmal... És még azt hiszem, hogy másról szól.
Nincs szavam erre a szépségre. Érzés, állapot, tudás, létélmény... Valami, ami nélkül nagyon tehetetlennek és kevésnek érezném magam. De így zenélni kezdenek a tárgyak körülöttem, és tudom, hogy volt, van és lesz értelme. Szónak, tettnek, csóknak, könnynek, alvásnak és ébredésnek.
2011. június 17.
2011. április 5.
Meg-meglátogat a Valóság, barátkozunk. Kopogtatás nélkül érkezik, általában Megfogalmazhatatlan Szomorúság ruhájába öltözve. Megölel, és nincs erőm elküldeni. Nem is akarom. Szükségem van rá. Mindig hívtam Őt, mert sértette a szemem a sok csillogásba csomagolt hazugság... Félünk magunkat teljesen kicsomagolni az illúzióinkból, mert nélkülük elveszítjük azt, amit az életünknek hiszünk.
Az én Vendégem jól végzi a dolgát. Legmeghittebb pillanatomban az elmúlásról dalol. Dolgoznom kellene, és megkérdi: Minek? Megvalósítottam ezt-azt, mire Ő azt mondja: Kacat.
Tudom, előbb-utóbb minden szemüvegem összetörik. És érzem, nincs sok időm. Ezért rendezek és elengedek, felajánlok mindent. És köszönöm a perceket.
2011. március 24.
Pár napja a rendről, tisztaságról beszélgettünk. Sírást váltott ki belőlem nem kis meglepetésemre. A mosogatás, sepregetés ésatöbbi témája. Egyebet sem csináltam az elmúlt harminc évemben, csak rendezgettem, tisztítottam. Tudattalanul, később egyre tudatosabban. Csiszoltam a szemem, hogy megkülönböztethessem az aranyat a sártól. Sokat mostam... Kívántam a tisztaságot érzésben, gondolatban, szándékban, akaratban, szóban, cselekedetben... És mindennek kerestem a helyét, mert aminek nincs helye, az helytelen. A harminc év annyi mindent adott. Tehát poroltam, törülgettem, fényesítettem. Sokat vesződtem. Talán ezért érint annyira érzékenyen, hogy mégsem, soha, semmi nem tökéletes. Mindig van egy morzsa az asztal alatt, mindig újra sáros lesz a cipőm, és ismét megjelenik egy pattanás az arcomon. Félreértett mondat, zavaros érzés, rosszul sikerült mozdulat... És bűntudat.
Unalmas. Értelmetlen. Hiábavaló.
Egyszer talán megírom a tökéletes tökéletlenség ódáját. A tökéletességbe beletörött a bicskám.
A boldogsághoz nem kell erőfeszítés. Tulajdonképpen nem kell semmi. De ez nem elégíti ki az egót, ezért folyton erőlködik, küzd, tökéletesedni és tökéletesíteni akar. Mindig akar valamit, nyüzsög. Készül a holnapi boldogságra...
Volt egyszer egy Kislány, aki folyton mesélt. Virágról, Katicabogárról, falevélről, halálról és szerelemről. Sok meséje volt. Ezeket egy hatalmas, emberi szem számára láthatatlan, szivárványból szőtt ládában őrizte. Ez volt a legdrágább kincse. Mindenhová magával vitte a ládáját, és osztogatta a meséit az embereknek.
Volt aki nagyon örült a mesének, és a legbiztonságosabb helyre, a saját szívébe zárta egy kis aranykulccsal. Ez a kulcs aztán kézről kézre járt azok az emberek között, akik megnyitották a szívüket, hogy befogadjanak és továbbajándékozzanak egy-egy mesét.
Egy szép napon a Kislány találkozott a mesebeli Herceggel. Már nagyon várta. Tudta, hogy megérkezik, hisz belefoglalta a magának írt mesébe. Boldog volt. Történt egyszer, amikor a Herceg a Kislányt nézte, de mintha mégsem látta volna, hogy a Lány nagyon mélyen belenézett a Herceg szemébe...
És meglátott benne egy másik mesét, aminek ő szereplője és nem írója volt. Megértette a mesék találkozását. Égető vágyat érzett a szívében, hogy kibújjon a mesékből. Makacs dühvel kezdte el kutatni Magát. Csak mesét talált. Rájött, a mesén kívül nincs semmi. Vagy ha van, nem tudja, mi az. Hiába ajánlotta fel a griffmadárnak fél karját, fél combját, nem tudta felvinni őt a napvilágra. Ha a szívét is felajánlotta volna, lehet, hogy sikerül... De arra még szüksége van, gondolta.
A Lány megértette, az emberek mindennél jobban ragaszkodnak a meséikhez. Ezek a mesék szabják meg vonzalmaik irányát, sorsuk alakulását. Saját meséik szülik meg őket. És a mese szent. Nem szabad, de nem is lehet a Másik meséjét tönkretenni.
Madarak csiripeltek a Lány szívében. Szabadságot érzett. Mesén túli találkozásról mesélt magának. A kék szemű Herceggel.
kívánom a csöndet, mélyet derűs fehér békességet lelkem testem testvérségét önmagam valódi énjét
hazugságmentes ébredést
volt már annyi harc dac mámor csúcsok közötti lázálom jelszavak és menetelés kemény zászlórúd-lengetés
elmaradt világmegmentés
fölboncoltam szívet agyat átszöktem a határokat kerestem tiszta fogalmat ingovány és önvád maradt
csendül a csend kattan a zár tisztul a szem valaki vár
2010. november 27.
JÓZSEF ATTILA
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak másért örülünk neki Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyújtani, ha így megy tovább, nem törődöm velük Jó volna jegyet szerezni és elutazni önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos Minden reggel hideg vízben fürdetem gondolataimat, így lesznek frissek és épek A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon Igazi lelkünket, akárcsak az ünnepi ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.
halottak, kurvák, sebhelyes, meszelt és megszelt arcok... és Alkohol, a menedzser
Kedves, értelmes, jóérzésű emberekkel voltam egy társaságban, és ez mindenkire érvényes volt, akit megismertem. Kezdem megérteni ezt a rocker érzést, hogy miért jó együtt üvölteni a vágyakat, a fájdalmat, hajszolni ezt a rongy életet... Jó buli volt. Mindenki jól szórakozott. Én is.
Aztán egyszer csak... mi ez nyugtalanság a levegőben, mitől szorul össze a gyomrom_
egy lány a melléhez szorítja a fiú karját, akit otthon vár a barátnője, gyorsan mentségeket keresek, végül is nem történt semmi, csak az a csillogás a szemben, ne bámuld, mondom magamnak, szeretném behunyni a szemem, tánc, burkolt és nyílt közeledések, sokat mondó mosolyok, mintha mindenki mindent értene, és már semmi sem számítana, csak ez a lüktetés a zenében, a vérerekben, ő meg miért festette ki ismét a száját a fürdőben, azért a pár mohó tekintetért, érthető, ki tudja, a barátja mikor nézett rá így utoljára, mint most ezek a fiúk, sörzuhany, testnedvek és alkohol kívül-belül, egymáshoz érnek a kezek, és nekem nagyon fáj valami, de mi, tovább bámulok, magamba s az arcomba bámulóba, örülök a mosolyának, a másnak, mert hátha észreveszi Ő, azt, amit keresek, kis dac, hogy szorítson jobban magához, teljesen irracionális, keresem a tekintetét, hátha kitalálom, mire gondol, haza kellene már mennem, én már mindenben benne vagyok, mondja egy lány viccesen, de huncut mosollyal, tényleg, kérdezi a pasi, s közben átkarolja, csak játszanak, szenvedély, erősebb néha az életnél, és én a pasi kislányára gondolok, miért kell mindent tudjak, miért bánt a szemek és mozdulatok mögötti, sweet child of mine, mert én sem vagyok kivétel hátha mégis
2010. november 2.
Indulok. Kezek nyúlnak felém, nem mozdul a lábam, a szobámban suttogást hallok... Maradj... Igen, már rég nem beszélgettünk. Én és a Lelkem. Tanítom a sikeres élet titkait, a céltudatosságot, a jó időbeosztást, a napi tervezés fontosságát... Indulni kellene, betartani a magamnak tett ígéretet. Csak még egy sor a Csontbrigádból... Behunyom egy pillanatra a szemem, csak egy pillanatra... Hallgatom a velencei eső kopogását. A törékeny szépségről mesél. Arról, ami halhatatlan... Ma már nem megyek sehová. Hadd beszéljék ki magukat. Az arcok, falak, történetek... Kincseim. Néha megszólal a telefon. Gyorsan beszélek. Most nem akarok beszélni... Majd holnap bepótolok mindent. Ma a csend beszél. A végtelenbe lendít ebben az időről leszakított pillanatban. Nem kell lopni a percet, nem kell félteni a tüzet, ne félj... Ami igaz, az örök. Szeretnék tiszta lenni.-mondja az ablak. Megpucolom. Mi számít és mi nem? Folyamatosan beszélnek. A párnák, matracok, poharak, a falon megjelenő kis árnyak. Mert közben este lett. Itthon vagyok. Otthon. Vagyok. Olyan jó, hogy értjük egymás nyelvét. Mindig itt vagy. Itt voltál mindig. Tervezés nélkül is. Csak nézzük egymást. Szavak sem kellenek. Ez itt most számít. A Lelkem és Én. És minden, amit átitatott ez a pillanat. Te is. Indulunk.
Valami nagy dolgot akartam írni... Mert minden nap felfedezek valami NAGY igazságot, amihez aztán nagyon ragaszkodom, körülbelül addig, amíg nem teszem pont az ellenkezőjét, amit aztán megmagyarázok egy másik NAGY igazsággal... Mert mindig mindent meg lehet magyarázni. A döntéseket, utólag...
Persze, én is szeretem azt hinni, hogy én irányítom az életem. Keresem nagyon azt az "én"-t, ami a különféle partok fele sodor, nyitogatja az ajtókat előttem. Aztán megtorpanok, és csak ácsorgok egy-egy ajtó előtt, és találgatom, hogy vajon mi lehet bent, és mi lenne, ha bemennék_ Mitől félek? Hogy összemaszatolódik az a kép, amit magamról festettem? Annyiszor újrafestettem már. Kibírtam. És lehet, hogy ezúttal kibírom újrafestés nélkül is. Vagy hogy megbántok ezzel az ajtóval valakit, akit szeretek? Álszent duma, mert valójában mindenki (csak) magával törődik. Az a személy, akit a legjobban szeretsz, hány másodpercig (percig?) irányítja (csak) rád osztatlanul a figyelmét? Nem az van, hogy másokban is önmagunkat ölelgetjük? Nincs ezzel semmi baj. Sőt. Csak akkor hangzatos eszmék helyett inkább a való Élethez kellene ragaszkodni, és bízni a Sodrás erejében, ami mindig a jó irányba visz. S a Szeretetben, ami nem sértődékeny és számon kérő. És Önmagunkban. Nem csak legalapvetőbb jogunk, de (legnagyobb?) felelősségünk is végigjárni a szívünk vágya által kijelölt utat. Igen, magyarázom a bizonyítványom...
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
"A mindig új világa pedig a szabadságé, a személyiségé, a kiszámíthatatlané, a kegyelemé. Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság.
A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni."
valami boldogságféle keserédes öröm üröm, szétszaggatott pillanatok a múlt vagy a jövő oltárán, mentális absztrakciók szeméttelepe, megérkezik mégis a csend
égeti szemem a nap, látom, hogy nem látok, hogy akkor vagyok, ha nem vagyok akarom, hogy ne akarjak
mert minden pillanat tökéletes
csak az egóm dumál folyton, hogy még még még, többet, jobban, szebben... fél, hisz tudja, hogy előbb-utóbb meghal
pedig szabad ember az, aki bolondot mer csinálni magából, ha úgy van kedve, nem függ mások gondolataitól, szeretetétől sem, tudja, hogy senki és semmi nem vehet el tőle semmit, mert minden benne van
teljesen szabad embert még nem láttam
pedig nagyon kell a szabadság, mert nagyon kell a szeretet
ma az utcán is szeretetet árulnak szépen felcímkézve mégis az emberek vacognak, fáznak, miközben görcsösen kapaszkodnak a másikba
... jó így, örülsz, olyan mint amikor az embernek kihúzzák a fájós fogát, csak az a büszke egód, a hiúság, ezért akadt meg a szemed azon a kék szeműn, mert nem tudtad elhinni, hogy a te kék szemed neki nem elég kék, tipikus játszma, köze nincs a másik személyéhez, aztán tovább tekerted magad körül a hurkot, érdekelni kezdett a véleménye, mert őt nem érdekelte a tied, szeretetkoldussá lettél, pedig király is lehetnél, de az neked mindig kevés, azt hitted, ez valami különleges érzés, mert könnyet csalt ki a szemedből, megteremtetted a lehető leggroteszkebb helyzetet magadnak, nem haltál bele, sőt, különben gratulálok, mégsem vagy gyáva nyuszi...
Új Év, új műsor...
...nézni tiszta szemmel és szívvel, maradni, nem magyarázatokba menekülni, elfogadni, nem okoskodni, hagyni lenni, néha fájni, nem érdemes blogot írni... csak megtanulni önfeledten élni...
NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK!
Lásd meg azt, mi láthatatlan, szavakkal kimondhatatlan. Azt, ami átitat minden hétköznapi sarat. Azt, ami igaz és örök minden kibicsaklott szón, érintésen és felemás érzéseken túl... Azt, ami volt, van és megmarad, Isten tükrében Önmagad!
tudtam, hogy van angyal. Egyszer láttam is. Akkor ebben nagyon biztos voltam, mert büszkén meséltem róla. Aztán elfelejtettem. Ma már többet tudok az angyalokról, mégsem láttam azóta egyet sem. Akkor mintha fehérebb lett volna a hó. Talán azért. Gyakrabban néztem felfele. Talán azért. Nem akartam annyi mindent. Ez lesz a megoldás! Volt időm bevárni és helyem befogadni a Csodát. Hallottam a Csendet. Ma is ülök és várok... És nem mozdulok. Zakatolhat bármennyire a szívem.
"A MA az utolsó lehetőség arra,hogy intenzíven éljek, hiszen senki sem tud biztosítani arról,hogy látni fogom a holnapi napfelkeltét...
MA elég bátor leszek ahhoz,hogy ne szalasszak el több alkalmat.
MA beruházok a legértékesebb erőforrásomból: Az Időmből, a legbizonytalanabb munkámba: Az Életembe.
MA minden percet szenvedéllyel töltök,hogy a mát egy különleges, egy páratlan nappá tegyem az életemben.
MA szembeszállok minden akadállyal,amely az utamba áll,bízva abban,hogy sikert aratok. MA ellenállok a pesszimizmusnak és meghódítom a világot egy mosollyal, és pozitív hozzáállással a legjobbat várom."
(Nem tudom, ki tollából születtek e sorok... De nagyon szívemből szólnak.)
csak úgy tudsz, ha hajlandó vagy elhagyni a földet.
Az az érzésem, hogy a világban történő változások is azt a célt szolgálják, hogy az ember felébredjen a lelki tunyaságból, felfedezze a szárnyait, isteni önmagát, és döntsön arra vonatkozóan, hogy az élete kinek vagy minek a szolgálatában áll. A nem döntés is döntés a sodródás, céltalanság, kiszolgáltatottság mellett. A fogyasztói társadalom tragikuma: hagytuk, hogy megvásárolják a lelkünket. Felépítettük a kellékek birodalmát, ami most összedőlni készül. Hála Istennek! Tudom, hogy a romok alól kisarjad a szeretet, felszabadul a lélek... Nem biorobotok, emberek vagyunk.
Érzem, hogy valami jó van születőben... A születés fájdalmas folyamat, és feltételezi a halált. Ezt is tapasztalom minden nap. Köszönöm.
Jézus mondja: szükséges néktek újjászületnetek. Azt is Ő mondja, hogy ahol a mi kincseink vannak, ott van a mi szívünk is. Jó ötletnek tűnik megvizsgálni a kincseinket. Nehogy a romok alatt maradjon a szívünk...
Mindig egyedül vagyunk. Mindegy hány jó barát van mellettem, melletted... Az én szememmel én látok, és nem érezheti más azt, amit én. A legnagyobb szerelemben sem. Igen. Legfájdalmasabb tapasztalatom. Túlélő vagyok. Igen. A jég hátán is... Nem vagyok büszke rá. Ez a sorsom. Bár rég tudom: meghalni volna jó. Mindenki tudja, ha őszinte. De folyton hazudunk. Kérek még egy kis erőt és bölcsességet. Hogy teremthessek valami igazán igazit, maradandót, értéket... Fogalmam sincs, hogy hogyan. Mindenki csak önmagát válthatja meg, tudom. Mégis ez az, ami éltet. Akkor, amikor minden kevés. Csak szeretni kéne. Semmi mást. Akkor nem szenvedne annyira ez a világ. Én sem. Te sem.
Megtaláljuk a kulcsot önmagunkhoz?
Segít az egy, két, három... pohár bor? Szánalmasak vagyunk. Csak ezt nehéz beismeri. A kommunikáció legmagasabb formája az érzelmi szükségletek felvállalása. És Te mikor voltál utoljára igazán őszinte? Tudom, hogy ciki... Valaki, aki igazán ért... Hol vagy?
ami elmaradt, szép volt... Nem volt csatlakozás. Nem elég az egy hullámhossz azonos frekvencia hiányában... Még vannak szavaim feléd, de mindig nagy a zaj vagy a csend vagy a fal... Kerestem egy nemlétező kulcsot ahhoz a személyhez, akit az álmaimban alkottam a te arcoddal. Téged láttalak egyáltalán? És te engem? Talán volt egy-két igaz pillanat, Találkozás. Aztán gyorsan zakatoltunk tovább a saját, biztonságosnak tűnő vágányunkon... Becsuktad az ajtót. Még megdobban a szívem lépteid zajára, s indulnék feléd... De látom: a nincs van... Szia.
Egyáltalán létezik valami, amit nem a saját képzelőerőnk hozott létre?
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat! Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! Taníts meg a kis lépések művészetére!
Nagy hiánycikk... Ezt főleg akkor érzem, amikor az igazán lényeges dolgok kerülnek szóba: a boldogság, amit mindenki keres; isten és az én megismerése...
Beszélünk sok mindenről anélkül hogy tudnánk, hogy miről beszélünk. Kártyavárakat építünk. Az a kártyavár, amit négy év alatt építgettek bennem a teológia karon, már rég összedőlt. Igazából fel sem épült. Nem állt bennem össze a kép. Fájt szembenézni a ténnyel, hogy talán a tanárok sem tudják, hogy miről beszélnek. Hiányoztak a tiszta fogalmak, az átláthatóság... Törekedtem arra, hogy hidakat építsek a sok-sok igaznak vélt elmélet, gondolat között. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy elég az, ha van egy belső megérzésem, bizonyosságom arra vonatkozóan, hogy nekem mi az utam, és hitelesen élem azt. Annyi amúgy is az elméletalkotó, magyarázó, értelmező... Talán inkább csak ÉLNI érdemes-gondoltam. Nem elég-mondom ma. Mert ha nem tudjuk világosan megfogalmazni, hogy miben hiszünk, kik vagyunk, mi az életcélunk stb., ez azt jelenti, hogy hiányos az ismeretünk, ami feltételezi a sötétséget, zavart bennünk, s ez ellentmondásos (sokszor szélsőségesen) megnyilvánulásokat (életet) eredményez.
Hogyan lehet szeretni azt, akit/amit nem ismerünk?
Ma beszélgettem valakivel (7o körüli férfi), aki úgy tűnik, tudja, hogy miről beszél. Kíváncsi vagyok... Igazán kíváncsi vagyok, hogy mi van az értelmet és vidámságot sugárzó szeme mögött...
Miért van az, hogy ami egyik pillanatban örömet okoz, a másik pillanatban elszomorít? Miért szégyenít ma az, amire a tegnap büszke voltam? Miért fáj egy szép pillanat? Az elmém a bolondját járatja velem... Egyik illúziót a másik után gyártja...
Mondani szerettem volna, hogy szükségem van rád... Persze hallgattam. Hiszen annyira banális ez a mondat, és ködös az igazságtartalma... Értelmetlen és buta gondolat. Nagyon gondolkodom, hogy mondtam-e férfinak valaha. Nem emlékszem.
Lehet, hogy azért beszélünk annyit, mert ilyen egyszerű és banálisnak tűnő mondatokat elhallgatunk?
Egyszer ki fogom próbálni az ejtőernyős ugrást repülőből... A szabadesést fenntartások és félelmek nélkül...
bennem felerősödnek... Nehezen tudok arra figyelni, amire kellene. Mert mindig-mindig kell valamit tenni vagy mondani, viszonyulni... Persze nem kell, de olyan embert személyesen még nem ismerek, aki teljesen szabad a kellektől, aki mindig csak azt teszi, amihez kedve van, s amit a szíve diktál...
Most is nézem az órát... Kergetem a semmit sokáig, az anyagot, ami földhöz köt... Csak röpke randevúim vannak önmagammal... aztán megyek, mert várnak rám, számítanak rám, fontos és hasznos dolgaim vannak, nem okozhatok csalódást másoknak... Elhiszem ezt a hazugságot, mert még annyira kell a Mások szeretete... Pedig megtehetném, hogy lerázok magamról mindent... Szerintem az ember is képes volna repülni, ha nem láncolná le magát folyton... A tudatosság nem bűntudat, a szeretet nem félelem.
Hatalmas szabadság lehet, amikor megtapasztaljuk, hogy nincs szükségünk mások szeretetére, sem elismerésére...
Aki nem ért valamit, nem elég intelligens. Aki nem tud valamit elfogadni, nem elég toleráns... A szeretet a toleranciával kezdődik. Elsősorban saját magunk fele...
Kiváncsi vagyok, hogy amikor vége az utolsó dalnak is... mi marad?
