Pár napja a rendről, tisztaságról beszélgettünk. Sírást váltott ki belőlem nem kis meglepetésemre. A mosogatás, sepregetés ésatöbbi témája.
Egyebet sem csináltam az elmúlt harminc évemben, csak rendezgettem, tisztítottam. Tudattalanul, később egyre tudatosabban. Csiszoltam a szemem, hogy megkülönböztethessem az aranyat a sártól. Sokat mostam... Kívántam a tisztaságot érzésben, gondolatban, szándékban, akaratban, szóban, cselekedetben... És mindennek kerestem a helyét, mert aminek nincs helye, az helytelen. A harminc év annyi mindent adott. Tehát poroltam, törülgettem, fényesítettem. Sokat vesződtem.
Talán ezért érint annyira érzékenyen, hogy mégsem, soha, semmi nem tökéletes. Mindig van egy morzsa az asztal alatt, mindig újra sáros lesz a cipőm, és ismét megjelenik egy pattanás az arcomon. Félreértett mondat, zavaros érzés, rosszul sikerült mozdulat... És bűntudat.

Unalmas. Értelmetlen. Hiábavaló.

Egyszer talán megírom a tökéletes tökéletlenség ódáját. A tökéletességbe beletörött a bicskám.

A boldogsághoz nem kell erőfeszítés. Tulajdonképpen nem kell semmi. De ez nem elégíti ki az egót, ezért folyton erőlködik, küzd, tökéletesedni és tökéletesíteni akar. Mindig akar valamit, nyüzsög. Készül a holnapi boldogságra...