ma hozzám egy galamb. De
tényleg. A
tömbházamban (
nem az enyém)
találtam, a
lépcsőházban didergett.
Engedte,
hogy megfogjam. A
szobámba vittem,
adtam neki vizet,
morzsát,
csepegtettem a
csőrébe egy kis grapefruitot.
Most az ágyam támláján alszik.
Amúgy fáj a
lába, de
szerintem meggyógyul.
Kislány koromban is volt egy galambom.
Nagyon szerettem.
Fiókaként került hozzám. A
vállamon ült, s
én úgy jártam-keltem a
faluban.
Jó érzés volt.
Aztán egyszer elrepült.
Ezt a
galambot Reménykének neveztem el.
Csőrébe olajfaágat képzelek.
Ha megkérdeznéd, hogy mi az a legértékesebb kincs, amit az egyetemen kaptam, azt mondanám, hogy NONO, teljes nevén Moldován Noémi. Sok szeretet, törődés, igazi barátság. Egy sziget, ahol otthon vagyok. Köszönöm! 
Elmegyek,
pedig még meg sem érkeztem. Fura
érzés. A
ballagás alatt is végig ezt éreztem.
Hogy elmegyek valahonnan,
ahol ott sem voltam igazán. De
szép volt.
Az eltelt négy év is.
Volt benne buli,
barátság,
szerelem,
kis tudattágítás,
sok jó ember és érzés. A
csonka történeteknek is van
létjogosultságuk.
A
félig csókolt csóknak is.
Valami kellene.
Fázom.
Felveszem a
kabátom, de
szorít és kifeslett már.
Csak végleg letenném végre...
Istenem.
