lélektől lélekig

szavakat dobálunk egymás fele
és kacagunk
s talán nem is értjük
csak érezzük a szavak mögött rejlő csodát
az utat lélektől lélekig
s a szakadékot

mondatok-örvénybe nézünk
mélység víztükör
arcunk vonalait bogozgatom
érzem a felelősséget
szavaimért
s hallgatni
szeretnék

Egy jóbatátomnak írtam még 2002-ben. Egy igazi barátomnak. Együtt cserkészkedtünk, bibliaóráztunk a középiskolában. Legfőképpen az jellemezte a kapcsolatunkat, hogy mindig végigröhögtük a beszélgetéseinket. Nem emlékszem egy olyan beszélgetésünkre sem, hogy ne kacagtunk volna. Aztán persze egyik jobbra, másik balra, volt olyan, hogy évekig nem láttuk egymást. Na de azóta is már messziről kacagunk egymásnak, amikor találkozunk. És az érzés ugyanaz. Ez a tegnap is így volt, amikor meglátogatott. Ami igaz, az örök, nem mossa el az idő, nem kell félni. Vannak ilyen barátaim, és ettől szép az életem. Leginkább. Mint minden nemes érzést, a barátságot sem könnyű meghatározni. Mindenképpen az élet egyik legcsodálatosabb ajándéka. Méltónak kell lenni rá. Igazinak. És akkor van Találkozás. A barátság egy szövetség életre-halálra, sokszor kimondatlanul. Az igazi. Számomra ez azt jelenti, hogy nem tudom semmissé nyilvánítani, megtagadni. Még akkor sem, ha jobb volna, ha fáj. Mert néha fájhat is... Attól igazi. Barátságaim mélységét nem a találkozásaink gyakoriságában, kedvességük vagy figyelmességük fokában mérem. Inkább abban, hogy mennyire vetkőztünk le. Lelkileg, természetesen. A barátságokban is vannak fokozatok, nem kell mindenki előtt teljesen levetkőzni :), szép ez a sokszínűség. Én mindenkinek örülök, aki megérinti a lelkem bármilyen szinten. Egyféleképpen lehet kiiratkozni belőlem: hamissággal. Erre érzékeny vagyok. Amúgy hűséges vagyok, de figyelmetlen és hanyagoló. Igyekszem változtatni. A szülinapokat is mindig összeírom, aztán elfelejtem megnézni. Ne haragudjatok... Emailezni sem szeretek, messengerezni még kevésbé. De én úgy is tudom, hogy tudod, hogy tudom, hogy tudod stb. Ha a barátom vagy. Mert jól csak a szívével lát az ember, de azzal LÁT és érez. Nem igaz? A barátom a szemembe meri mondani az igazságot, tükröt tart elém. Nem haragszik meg, ha nélküle indulok el egy úton. A boldogságomat akarja, tud örülni a sikeremnek. Fejleszt, gazdagít. És számíthatunk egymásra. Minden barátomnak: KÖSZÖNÖM! Köszönöm! Köszönöm! Régebb azt hittem, hogy a szerelem többet ér mint a barátság. Ma már nem hiszem ezt. Az egykori férjem a szerelmem és a legjobb barátom lesz. Már úton van felém. Csak nem látszik a kanyarban? :) Látni vélem.

Semmi sokáig

Éjszaka van, inkább hajnal, éhes vagyok és aludnom kellene, hisz a holnapi tevékenységeimhez friss arcra és éber tudatra van szükségem. Sem nem eszem, sem nem alszom, csak ülök már egy jó ideje. Még csak azt sem állíthatom, hogy gondolkodom. Csak ülök. De minek? Most már kissé ideges is vagyok. Mert nem értem magam. Nehéz beismerni. Legtöbbször azt hiszem, hogy én írom meg a saját programjaimat, illetve átírom a régieket. Elég vicces, nem? Nem. Ki programozott be engem és mire? Nem érdekes. Csak fusson a program. És ha vírusos? Ezt a gondolatsort már unom. Ma lementem a Jazzbe. Nagy semmi. Lehet fokozni a semmit? Elég szomorú, hogy nincs egy olyan hely Vásárhelyen, ahová az ember eljárhat táncolni. Bocsánat, van a táncház, de az más. Kár sorolni a nincseket. Legalább lennék magamnak. Kijavítom: vagyok magamnak. Mégiscsak fontos a tudatalattink programozása. Tudatosan. Ezek a szavak most nagyon viccesek, szemberöhögnek. Most nem érzékelem a dolgok súlyát. Sokszor nem. De miért kell a dolgoknak súlya legyen? Másként működik a nappali és az éjszakai tudatunk. Ezért este tanácsos lefeküdni. Egyeseknek. Reggel mosolyogva ébredek, és nem érzem a fáradtságot. S még egyet lépek a betontalajon. :)

Szabadság,

szerelem, e kettő kell nekem - mondja Petőfi. Szabadság, szerelem és nem fordítva. Először a szabadság, utána a szerelem. Mennyire igaza van! Hisz szeretni is csak szabadon lehet, és az igazi szerelem egyben a legnagyobb szabadság. Persze, ez attól függ, ki mit ért a szabadság illetve szerelem fogalmán... (?)

"Kedvesem
én annyit kerestelek
annyit kerestelek
hogy már majdnem elfeledtem emberül élni
annyit kerestelek
hogy lelkemre bütykösödött a bánat
annyit kerestelek
hogy kezdtem elveszíteni a hitet önmagamban
lépteid nyomát
kutattam kiégett szemmel
borzongó fasorokban
felhők csücskében
künn a harctereken
és benn a gázkamrákban
a te neved véstem az akasztófák gerendáiba is
mert tudtam hogy újjászülsz
hogy megtalálsz
mert megtalállak
Kedvesem
annyit kerestelek
hogy már majdnem elfeledtem örülni
mint a mindig-éhes gyermek
annyit kerestelek
hogy megköszönjem neked
a legszebb legtisztább szerelmet" Szilágyi Domokos: Szerelmes versek a Szabadsághoz-részlet

Dans Me to the End of Love by Leonard Cohen a YouTube-on :)

Kedves álmot avagy mosolygós ébredést! Legyen veszettül szép a napod, s az enyém is. Az.

Nagypéntek

Tele van hangsúlyeltolódásokkal az életünk, a lényeges és fontos dolgaink közötti különbséget sem érzékeljük igazán. Mondom én...

Itt van például a Nagypéntek. Legnagyobb keresztyén ünnepünk (kellene legyen). Hiszen nem akkor történt meg a Megváltás, amikor Jézus megszületett, sem nem a feltámadásakor, hanem a KERESZTFÁN. Ha a keresztfa nincs, evangélium sincs, Húsvét sincs. Egyáltalán mi van? Mégsem tekintünk rá. Jellemző. Hiszen fekete és az áldozathozatalról, fájdalomról szól. Inkább nagytakarítás, húsvéti nyuszi kergetés...

Én leülök és elhallgatok. Odahallgatok. Hátha utolér a lelkem.

Ne haragudj!

Ne haragudj,
a rét deres
a táj
őrült táncot jár,
virágom hervad már...

pedig én éreztem a nap ölelését
megérintettem sok-sok csillagot
a tenger mélységét bejártam
s szívembe zártam minden dallamot

honnan hát ez a sok kígyó béka
rám csavarodnak
testembe fúródnak
szaggatnak szívnak

pedig, hidd el, hópehely voltam
sárrá-lánccá váltam mire reád hulltam
nem ezt akartam
ne haragudj
nem ezt akartam_ (P-nek, 2004)

volt-ál

jössz, mész, teszel, veszel
azt hiszed, tudod, hogy mit keresel
fáj a múlt, eltemetted rég,
hiszed és vallod, hogy erőd elég

néha egy érzés, egy gesztus-töredék
rég ismert dallam emléket idéz
ökölbe szorul a kéz
s egy árnyalattal keményebben lépsz
és lépek

akarsz és kapsz és adni akarsz
harcolsz és dacolsz
kapaszkodsz
szíved ajtaját résnyire kinyitod
majd gondosan bezárod

hiányérzet kompenzáció
kiizzadt ejakuláció
út-szakadék s néha találkozás
gyöngy a lelkünk göröngyös talaján (A-nak, 2003)

Hol voltál?

Valamit hallok... Talán Ő jön... Vagy mégsem. Csak a szívem kalapál. Hát jó.

Bambán bámulnak rám a tárgyak. A televízió képernyője fényes. A kis szemceruza könnyezve néz. A ruhák csendben egymáshoz bújnak. Feszültek és figyelnek. A tükör kiölti rám a nyelvét. Húsvét van.

Összeszorul a szívem. Belekiáltanám az éjszakába, hogy ELÉG! De mások alszanak... S különben is butaság volna. Hát nyugalom, nyugalom... Nyugalom!!! Igen, az ember azt hiszi, hogy mindent meg tud magának magyarázni... De közben valahol leparkol egy kocsi, és csillagok hullanak az égből. És vércseppek.

Azt mondják, ilyen az élet. Hazudnak, mert nekik is hazudtak, és elhitték. Az élet nem ilyen_ olyan, amilyenek mi vagyunk. És nem baj, ha fáj...

A szappan s a víz nem elég...

Lassan összemosódnak a képek. Már megszáradt a párnám. S a vihar is elcsitult. Csend van. Valahonnan mélyről egy dallam fakad. Piros tojás. Mintha az ajtó csapódott volna... (2002)

Voltál

voltál
két év izzás
próbakő
harc és dac
látomás

voltál
út fénysugár
ősbarlang
márványkulcs
kincsestár

voltál érzéskavalkád
lángoló búvárkaland
de
megérkezés nem voltál ( P-nek, 2oo6)

Okos nő

Aki érti a férfi nemet, nem hisztis, nem féltékeny, mértékkel ragaszkodó, fegyelmezett, van saját útja... Mindig okos nő akartam lenni... Sok-sok elmélet mellett egy érett párkapcsolathoz szükségeltetik egy érett férfi és egy érett nő. De mennyire nő az okos nő? Boldogabb? Szeretőbb társat talál? Nőként szeretnék élni. 1 perce 27 éves vagyok. Ezt kívánom magamnak születésnapomra.

Szerelem

"Szabad a szerelem az ember minden porcikája számára,
szeretkezik, míg szíve máshol van, szíve szeretetet
koldul, csak egy testet talál.
Úgy tanítják a szerelmet, mint valami tornagyakorlatot.
Kiragadják a szerelmet a szeretők rejtett ágyából,
terekre hurcolják, meghirdetett látványossággá,
kutyák eledelévé alacsonyítják.

Széles vászonra vetítve sex-képeket mutogatnak állandó
izgatószerül a szeretethiányban szenvedőknek.
Szerelem az üzletben, a hangszalagon, a képeken, piros
lámpa, utcalányok, kihűlt otthonok és halott testek.
Szerelmet árulnak az utcán meghatározott "étlappal":
drágán, ha több pénzed van, több szerelmet kapsz.
Eltorzított, megcsonkított, megkövesedett, eldologiasított
szeretet..s ennek a "dolognak" morzsái hullanak
mindenütt az utak gödreibe.

Maradt a Szeretet...
de a mai szerelem kialudt tűz,
a remegő ajkú, lázas szemű, mezítelen emberek
halálra fagynak, miközben kapzsi marokkal szorítják
azt a "dolgot", amit haldokolva makacsul még
szerelemnek neveznek."
(Michel Quoist: Beszélj nekem a szerelemről, Szent Gellért Egyházi Kiadó, 1994)

reggel én is fölkelek
hullaszagú létezésben
még mindig keresek
és kereslek

öleléseinkben
bűneink sarában
még mindig keresem
a szépet a jót
tiszta szerelmet
bűnbocsánatot (2002)

Virágvasárnap

Ma Virágvasárnap van. Te ünnepeltél-e? Ha igen, mit?

Székelyvajában ma konfirmáltak a volt diákjaim. Szép volt, megható volt, sok virág volt. Eszembe jutott az a 13 évvel ezelőtti pillanat, amikor én ültem a konfirmálók padsorában, és azért imádkoztam, hogy tudjak Isten "szeplőtelen gyermeke" lenni egész életemben. Hozzatok egy tükröt... És egy szemüveg is kellene! Meg a szeplő fogalmát sem értem igazán.

Próbálom beazonosítani a jelenlegi helyem, ahol most tartok a hitéletben. De csak sok-sok (ismert és felfedezésre váró) utat látok, amik egymás fölött, alatt, mellett kanyarognak, nem találok egy kijelölt helyet. Pedig aminek helye nincs, az helytelen. Az identitásom is azt kívánná meg tőlem, hogy jelöljem ki a határaimat. Be is ütök egy-egy cölöpöt, aztán kihúzom, odébb teszem. A határtalanság csábít. Miért kizárásokban tudjuk leginkább meghatározni magunkat? Ugye, pl. ha elfogadod a református vallás hittételeit, Buddha tanításaival kevésbé tudsz azonosulni. Választani kellene? Vagy mindent asszimilálni? Régi kérdésem, hogy meddig lehet a tudat határait bővíteni úgy, hogy még maradjon belőlem is valami. Nem tudok lecövekelni (jól mondom?), így vállalom továbbra is a bővítés kockázatát.

Az Istent már nem keresem, mert érzem, hogy mindig velem van. Önmagam fele fordulok inkább meg Feléd, s az Istenem is jön velem. A szeplőimmel együtt. :)

?

Veszi a kabátját, mosolyogva elköszön, becsukom mögötte az ajtót. Ismerős a jelenet, százszor volt ilyen, már én is megtanultam mosolyogni. De legalább itt volt? Volt?