Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm

Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Valami nagyon szépet szeretnék adni neked. Lélekemelőt. Olyasmit, mint egy sereg galamb körözése az égen, ahogyan ma láttam őket a szobámból két álom között. Ezért nincs függöny az ablakomon. Meg a csillagok miatt.

A minden rendben van bizonyosságát érzem, ahogy áttöri a félelemből, ítélkezésből, zavaros gondolatokból felhúzott falakat.

Hihetetlen, hogy mennyire belefeledkezem sokszor a gondolataim által behatárolt valóságba, amit az életemnek hiszek. Harc a saját projekcióimmal... És még azt hiszem, hogy másról szól.

Nincs szavam erre a szépségre. Érzés, állapot, tudás, létélmény... Valami, ami nélkül nagyon tehetetlennek és kevésnek érezném magam. De így zenélni kezdenek a tárgyak körülöttem, és tudom, hogy volt, van és lesz értelme. Szónak, tettnek, csóknak, könnynek, alvásnak és ébredésnek.

Meg-meglátogat a Valóság, barátkozunk. Kopogtatás nélkül érkezik, általában Megfogalmazhatatlan Szomorúság ruhájába öltözve. Megölel, és nincs erőm elküldeni. Nem is akarom. Szükségem van rá. Mindig hívtam Őt, mert sértette a szemem a sok csillogásba csomagolt hazugság...
Félünk magunkat teljesen kicsomagolni az illúzióinkból, mert nélkülük elveszítjük azt, amit az életünknek hiszünk.

Az én Vendégem jól végzi a dolgát. Legmeghittebb pillanatomban az elmúlásról dalol. Dolgoznom kellene, és megkérdi: Minek? Megvalósítottam ezt-azt, mire Ő azt mondja: Kacat.

Tudom, előbb-utóbb minden szemüvegem összetörik. És érzem, nincs sok időm. Ezért rendezek és elengedek, felajánlok mindent. És köszönöm a perceket.

Pár napja a rendről, tisztaságról beszélgettünk. Sírást váltott ki belőlem nem kis meglepetésemre. A mosogatás, sepregetés ésatöbbi témája.
Egyebet sem csináltam az elmúlt harminc évemben, csak rendezgettem, tisztítottam. Tudattalanul, később egyre tudatosabban. Csiszoltam a szemem, hogy megkülönböztethessem az aranyat a sártól. Sokat mostam... Kívántam a tisztaságot érzésben, gondolatban, szándékban, akaratban, szóban, cselekedetben... És mindennek kerestem a helyét, mert aminek nincs helye, az helytelen. A harminc év annyi mindent adott. Tehát poroltam, törülgettem, fényesítettem. Sokat vesződtem.
Talán ezért érint annyira érzékenyen, hogy mégsem, soha, semmi nem tökéletes. Mindig van egy morzsa az asztal alatt, mindig újra sáros lesz a cipőm, és ismét megjelenik egy pattanás az arcomon. Félreértett mondat, zavaros érzés, rosszul sikerült mozdulat... És bűntudat.

Unalmas. Értelmetlen. Hiábavaló.

Egyszer talán megírom a tökéletes tökéletlenség ódáját. A tökéletességbe beletörött a bicskám.

A boldogsághoz nem kell erőfeszítés. Tulajdonképpen nem kell semmi. De ez nem elégíti ki az egót, ezért folyton erőlködik, küzd, tökéletesedni és tökéletesíteni akar. Mindig akar valamit, nyüzsög. Készül a holnapi boldogságra...

mesén innen, mesén túl

Volt egyszer egy Kislány, aki folyton mesélt. Virágról, Katicabogárról, falevélről, halálról és szerelemről. Sok meséje volt. Ezeket egy hatalmas, emberi szem számára láthatatlan, szivárványból szőtt ládában őrizte. Ez volt a legdrágább kincse. Mindenhová magával vitte a ládáját, és osztogatta a meséit az embereknek.

Volt aki nagyon örült a mesének, és a legbiztonságosabb helyre, a saját szívébe zárta egy kis aranykulccsal. Ez a kulcs aztán kézről kézre járt azok az emberek között, akik megnyitották a szívüket, hogy befogadjanak és továbbajándékozzanak egy-egy mesét.

Egy szép napon a Kislány találkozott a mesebeli Herceggel. Már nagyon várta. Tudta, hogy megérkezik, hisz belefoglalta a magának írt mesébe. Boldog volt.
Történt egyszer, amikor a Herceg a Kislányt nézte, de mintha mégsem látta volna, hogy a Lány nagyon mélyen belenézett a Herceg szemébe...

És meglátott benne egy másik mesét, aminek ő szereplője és nem írója volt. Megértette a mesék találkozását. Égető vágyat érzett a szívében, hogy kibújjon a mesékből. Makacs dühvel kezdte el kutatni Magát. Csak mesét talált. Rájött, a mesén kívül nincs semmi. Vagy ha van, nem tudja, mi az. Hiába ajánlotta fel a griffmadárnak fél karját, fél combját, nem tudta felvinni őt a napvilágra.
Ha a szívét is felajánlotta volna, lehet, hogy sikerül... De arra még szüksége van, gondolta.

A Lány megértette, az emberek mindennél jobban ragaszkodnak a meséikhez. Ezek a mesék szabják meg vonzalmaik irányát, sorsuk alakulását. Saját meséik szülik meg őket. És a mese szent. Nem szabad, de nem is lehet a Másik meséjét tönkretenni.

Madarak csiripeltek a Lány szívében. Szabadságot érzett. Mesén túli találkozásról mesélt magának. A kék szemű Herceggel.

új év

kívánom a csöndet, mélyet
derűs fehér békességet
lelkem testem testvérségét
önmagam valódi énjét

hazugságmentes ébredést

volt már annyi harc dac mámor
csúcsok közötti lázálom
jelszavak és menetelés
kemény zászlórúd-lengetés

elmaradt világmegmentés

fölboncoltam szívet agyat
átszöktem a határokat
kerestem tiszta fogalmat
ingovány és önvád maradt

csendül a csend
kattan a zár
tisztul a szem
valaki vár