Valami nagy dolgot akartam írni... Mert minden nap felfedezek valami NAGY igazságot, amihez aztán nagyon ragaszkodom, körülbelül addig, amíg nem teszem pont az ellenkezőjét, amit aztán megmagyarázok egy másik NAGY igazsággal... Mert mindig mindent meg lehet magyarázni. A döntéseket, utólag...
Persze, én is szeretem azt hinni, hogy én irányítom az életem. Keresem nagyon azt az "én"-t, ami a különféle partok fele sodor, nyitogatja az ajtókat előttem. Aztán megtorpanok, és csak ácsorgok egy-egy ajtó előtt, és találgatom, hogy vajon mi lehet bent, és mi lenne, ha bemennék_
Mitől félek? Hogy összemaszatolódik az a kép, amit magamról festettem? Annyiszor újrafestettem már. Kibírtam. És lehet, hogy ezúttal kibírom újrafestés nélkül is. Vagy hogy megbántok ezzel az ajtóval valakit, akit szeretek? Álszent duma, mert valójában mindenki (csak) magával törődik. Az a személy, akit a legjobban szeretsz, hány másodpercig (percig?) irányítja (csak) rád osztatlanul a figyelmét? Nem az van, hogy másokban is önmagunkat ölelgetjük? Nincs ezzel semmi baj. Sőt. Csak akkor hangzatos eszmék helyett inkább a való Élethez kellene ragaszkodni, és bízni a Sodrás erejében, ami mindig a jó irányba visz. S a Szeretetben, ami nem sértődékeny és számon kérő. És Önmagunkban. Nem csak legalapvetőbb jogunk, de (legnagyobb?) felelősségünk is végigjárni a szívünk vágya által kijelölt utat. Igen, magyarázom a bizonyítványom...
Mert be szeretnék lépni azon az ajtón.
Megmérettetik a szeretet. Én és Te és Mi.
