Aztán egyszer csak elhallgattak a démonok. Véget ért a Sötét Éjszaka.

Ismét hallani kezdte a madarakat és a Hangomat. Észrevette, ha rá mosolyogtak az utcán. Érezte a szíve erejét. A Saját szívét! Kitisztult a látása, és hirtelen elöntötte a boldogság. Már az sem érdekelte, hogy picit karikás még a szeme alatt a sok vívódástól. Nemcsak gondolta, mondta, hanem érezte is, hogy minden rendben van. Ami volt. Ami van. Ami lesz. Megértette.

Úgy tűnik, nehezen tanul. Pedig ezt a leckét már többször átvettük. Megtapasztalta, tudja, hogy a boldogsága a saját lelkében van, csak meg-meg feledkezik a lelkéről. Inkább más lelkébe költözik. És mulandó, változó dolgokra épít kacsalábon forgó várat. Ezekhez ragaszkodik, aztán meg szenved. Pedig már az övé a Minden. (De ez a legtöbb embernek kevés.) Szárnyait véresre tépdesi, és leláncolja magát... Királyból koldussá lesz.
Ez a kedvenc drámája.

Most mégis hálás. Kincseket talált. Leteszi a botját. A szeretet soha nem vesztődik el.