mesén innen, mesén túl

Volt egyszer egy Kislány, aki folyton mesélt. Virágról, Katicabogárról, falevélről, halálról és szerelemről. Sok meséje volt. Ezeket egy hatalmas, emberi szem számára láthatatlan, szivárványból szőtt ládában őrizte. Ez volt a legdrágább kincse. Mindenhová magával vitte a ládáját, és osztogatta a meséit az embereknek.

Volt aki nagyon örült a mesének, és a legbiztonságosabb helyre, a saját szívébe zárta egy kis aranykulccsal. Ez a kulcs aztán kézről kézre járt azok az emberek között, akik megnyitották a szívüket, hogy befogadjanak és továbbajándékozzanak egy-egy mesét.

Egy szép napon a Kislány találkozott a mesebeli Herceggel. Már nagyon várta. Tudta, hogy megérkezik, hisz belefoglalta a magának írt mesébe. Boldog volt.
Történt egyszer, amikor a Herceg a Kislányt nézte, de mintha mégsem látta volna, hogy a Lány nagyon mélyen belenézett a Herceg szemébe...

És meglátott benne egy másik mesét, aminek ő szereplője és nem írója volt. Megértette a mesék találkozását. Égető vágyat érzett a szívében, hogy kibújjon a mesékből. Makacs dühvel kezdte el kutatni Magát. Csak mesét talált. Rájött, a mesén kívül nincs semmi. Vagy ha van, nem tudja, mi az. Hiába ajánlotta fel a griffmadárnak fél karját, fél combját, nem tudta felvinni őt a napvilágra.
Ha a szívét is felajánlotta volna, lehet, hogy sikerül... De arra még szüksége van, gondolta.

A Lány megértette, az emberek mindennél jobban ragaszkodnak a meséikhez. Ezek a mesék szabják meg vonzalmaik irányát, sorsuk alakulását. Saját meséik szülik meg őket. És a mese szent. Nem szabad, de nem is lehet a Másik meséjét tönkretenni.

Madarak csiripeltek a Lány szívében. Szabadságot érzett. Mesén túli találkozásról mesélt magának. A kék szemű Herceggel.