JÓZSEF ATTILA

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem,
áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak
másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyújtani,
ha így megy tovább, nem törődöm velük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
az bizonyos
Minden reggel hideg vízben fürdetem gondolataimat, így lesznek frissek és
épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a
pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünnepi ruhákat gondosan őrizzük meg,
hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

( írta József Attila 1924 őszén)

halloween buli

halottak, kurvák, sebhelyes, meszelt és megszelt arcok... és Alkohol, a menedzser

Kedves, értelmes, jóérzésű emberekkel voltam egy társaságban, és ez mindenkire érvényes volt, akit megismertem.
Kezdem megérteni ezt a rocker érzést, hogy miért jó együtt üvölteni a vágyakat, a fájdalmat, hajszolni ezt a rongy életet... Jó buli volt. Mindenki jól szórakozott. Én is.

Aztán egyszer csak... mi ez nyugtalanság a levegőben, mitől szorul össze a gyomrom_

egy lány a melléhez szorítja a fiú karját, akit otthon vár a barátnője, gyorsan mentségeket keresek, végül is nem történt semmi, csak az a csillogás a szemben, ne bámuld, mondom magamnak, szeretném behunyni a szemem, tánc, burkolt és nyílt közeledések, sokat mondó mosolyok, mintha mindenki mindent értene, és már semmi sem számítana, csak ez a lüktetés a zenében, a vérerekben, ő meg miért festette ki ismét a száját a fürdőben, azért a pár mohó tekintetért, érthető, ki tudja, a barátja mikor nézett rá így utoljára, mint most ezek a fiúk, sörzuhany, testnedvek és alkohol kívül-belül, egymáshoz érnek a kezek, és nekem nagyon fáj valami, de mi, tovább bámulok, magamba s az arcomba bámulóba, örülök a mosolyának, a másnak, mert hátha észreveszi Ő, azt, amit keresek, kis dac, hogy szorítson jobban magához, teljesen irracionális, keresem a tekintetét, hátha kitalálom, mire gondol, haza kellene már mennem, én már mindenben benne vagyok, mondja egy lány viccesen, de huncut mosollyal, tényleg, kérdezi a pasi, s közben átkarolja, csak játszanak, szenvedély, erősebb néha az életnél, és én a pasi kislányára gondolok, miért kell mindent tudjak, miért bánt a szemek és mozdulatok mögötti, sweet child of mine, mert én sem vagyok kivétel
hátha mégis

Indulok. Kezek nyúlnak felém, nem mozdul a lábam, a szobámban suttogást hallok... Maradj... Igen, már rég nem beszélgettünk. Én és a Lelkem. Tanítom a sikeres élet titkait, a céltudatosságot, a jó időbeosztást, a napi tervezés fontosságát... Indulni kellene, betartani a magamnak tett ígéretet. Csak még egy sor a Csontbrigádból... Behunyom egy pillanatra a szemem, csak egy pillanatra... Hallgatom a velencei eső kopogását. A törékeny szépségről mesél. Arról, ami halhatatlan... Ma már nem megyek sehová. Hadd beszéljék ki magukat. Az arcok, falak, történetek... Kincseim. Néha megszólal a telefon. Gyorsan beszélek. Most nem akarok beszélni... Majd holnap bepótolok mindent. Ma a csend beszél. A végtelenbe lendít ebben az időről leszakított pillanatban. Nem kell lopni a percet, nem kell félteni a tüzet, ne félj... Ami igaz, az örök. Szeretnék tiszta lenni.-mondja az ablak. Megpucolom. Mi számít és mi nem? Folyamatosan beszélnek. A párnák, matracok, poharak, a falon megjelenő kis árnyak. Mert közben este lett. Itthon vagyok. Otthon. Vagyok. Olyan jó, hogy értjük egymás nyelvét. Mindig itt vagy. Itt voltál mindig. Tervezés nélkül is. Csak nézzük egymást. Szavak sem kellenek. Ez itt most számít. A Lelkem és Én. És minden, amit átitatott ez a pillanat.
Te is.
Indulunk.

Bálintnak

Neked
deres reggeleken
gyöngyharmatot gyűjtök
vérvörös bérceken

hozom Neked a nap teremtő varázsát
csillagok megbékélt csendjének forrását
lelkem tengerének igazgyöngy mosolyát
nyirkos rögös utak legtisztább kristályát

száz kígyóraj sem tudja utamat szegni
megtanultam télen tavaszt szüretelni

vérvörös bérceken
gyöngyharmat gyűjtőben
deres reggeleken
Veled

Nagy dolog?

Valami nagy dolgot akartam írni... Mert minden nap felfedezek valami NAGY igazságot, amihez aztán nagyon ragaszkodom, körülbelül addig, amíg nem teszem pont az ellenkezőjét, amit aztán megmagyarázok egy másik NAGY igazsággal... Mert mindig mindent meg lehet magyarázni. A döntéseket, utólag...

Persze, én is szeretem azt hinni, hogy én irányítom az életem. Keresem nagyon azt az "én"-t, ami a különféle partok fele sodor, nyitogatja az ajtókat előttem. Aztán megtorpanok, és csak ácsorgok egy-egy ajtó előtt, és találgatom, hogy vajon mi lehet bent, és mi lenne, ha bemennék_
Mitől félek? Hogy összemaszatolódik az a kép, amit magamról festettem? Annyiszor újrafestettem már. Kibírtam. És lehet, hogy ezúttal kibírom újrafestés nélkül is. Vagy hogy megbántok ezzel az ajtóval valakit, akit szeretek? Álszent duma, mert valójában mindenki (csak) magával törődik. Az a személy, akit a legjobban szeretsz, hány másodpercig (percig?) irányítja (csak) rád osztatlanul a figyelmét? Nem az van, hogy másokban is önmagunkat ölelgetjük? Nincs ezzel semmi baj. Sőt. Csak akkor hangzatos eszmék helyett inkább a való Élethez kellene ragaszkodni, és bízni a Sodrás erejében, ami mindig a jó irányba visz. S a Szeretetben, ami nem sértődékeny és számon kérő. És Önmagunkban. Nem csak legalapvetőbb jogunk, de (legnagyobb?) felelősségünk is végigjárni a szívünk vágya által kijelölt utat. Igen, magyarázom a bizonyítványom...

Mert be szeretnék lépni azon az ajtón.

Megmérettetik a szeretet. Én és Te és Mi.

Kegyelem

Reményik Sándor:
Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

így is lehet

"A mindig új világa pedig a szabadságé, a személyiségé, a kiszámíthatatlané, a kegyelemé. Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság.

A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni."

Hamvas Béla − Summa Philosophiae Normalis

bocsáss meg

Kék ég, erdők, tengerek
Isten és Emberek
Ti, kik engem szerettek

kiknek mondtam annyi szépet_

Kedvesem,
ki fogod a kezem

MENTSETEK FEL ENGEM

a holnapot nem ismerem
ígérni semmit nem tudok
ellopnak a pillanatok
keresem azt, aki vagyok

már nem akarok félni
senkinek megfelelni
csak szívem szerint élni

szeretni

s nem tudok erről számot adni

apropó

valami boldogságféle keserédes öröm üröm, szétszaggatott pillanatok a múlt vagy a jövő oltárán, mentális absztrakciók szeméttelepe, megérkezik mégis a csend

égeti szemem a nap, látom, hogy nem látok, hogy akkor vagyok, ha nem vagyok
akarom, hogy ne akarjak

mert minden pillanat tökéletes

csak az egóm dumál folyton, hogy még még még, többet, jobban, szebben... fél, hisz tudja, hogy előbb-utóbb meghal

pedig szabad ember az, aki bolondot mer csinálni magából, ha úgy van kedve, nem függ mások gondolataitól, szeretetétől sem, tudja, hogy senki és semmi nem vehet el tőle semmit, mert minden benne van

teljesen szabad embert még nem láttam

pedig nagyon kell a szabadság, mert nagyon kell a szeretet

ma az utcán is szeretetet árulnak szépen felcímkézve
mégis
az emberek vacognak, fáznak, miközben görcsösen kapaszkodnak a másikba

ragaszkodás, csalódás, szenvedés

szabadon lehet csak szeretni

Üzletépítő Barátaimnak és Mindenkinek, aki szeretne változtatni az életén...

Új Év

... jó így, örülsz, olyan mint amikor az embernek kihúzzák a fájós fogát, csak az a büszke egód, a hiúság, ezért akadt meg a szemed azon a kék szeműn, mert nem tudtad elhinni, hogy a te kék szemed neki nem elég kék, tipikus játszma, köze nincs a másik személyéhez, aztán tovább tekerted magad körül a hurkot, érdekelni kezdett a véleménye, mert őt nem érdekelte a tied, szeretetkoldussá lettél, pedig király is lehetnél, de az neked mindig kevés, azt hitted, ez valami különleges érzés, mert könnyet csalt ki a szemedből, megteremtetted a lehető leggroteszkebb helyzetet magadnak, nem haltál bele, sőt, különben gratulálok, mégsem vagy gyáva nyuszi...

Új Év, új műsor...

...nézni tiszta szemmel és szívvel, maradni, nem magyarázatokba menekülni, elfogadni, nem okoskodni, hagyni lenni, néha fájni, nem érdemes blogot írni... csak megtanulni önfeledten élni...

NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK!

Lásd meg azt, mi láthatatlan,
szavakkal kimondhatatlan.
Azt, ami átitat
minden hétköznapi sarat.
Azt, ami igaz és örök minden kibicsaklott szón, érintésen
és felemás érzéseken túl...
Azt, ami volt, van és megmarad,
Isten tükrében Önmagad!