Indulok. Kezek nyúlnak felém, nem mozdul a lábam, a szobámban suttogást hallok... Maradj... Igen, már rég nem beszélgettünk. Én és a Lelkem. Tanítom a sikeres élet titkait, a céltudatosságot, a jó időbeosztást, a napi tervezés fontosságát... Indulni kellene, betartani a magamnak tett ígéretet. Csak még egy sor a Csontbrigádból... Behunyom egy pillanatra a szemem, csak egy pillanatra... Hallgatom a velencei eső kopogását. A törékeny szépségről mesél. Arról, ami halhatatlan... Ma már nem megyek sehová. Hadd beszéljék ki magukat. Az arcok, falak, történetek... Kincseim. Néha megszólal a telefon. Gyorsan beszélek. Most nem akarok beszélni... Majd holnap bepótolok mindent. Ma a csend beszél. A végtelenbe lendít ebben az időről leszakított pillanatban. Nem kell lopni a percet, nem kell félteni a tüzet, ne félj... Ami igaz, az örök. Szeretnék tiszta lenni.-mondja az ablak. Megpucolom. Mi számít és mi nem? Folyamatosan beszélnek. A párnák, matracok, poharak, a falon megjelenő kis árnyak. Mert közben este lett. Itthon vagyok. Otthon. Vagyok. Olyan jó, hogy értjük egymás nyelvét. Mindig itt vagy. Itt voltál mindig. Tervezés nélkül is. Csak nézzük egymást. Szavak sem kellenek. Ez itt most számít. A Lelkem és Én. És minden, amit átitatott ez a pillanat.
Te is.
Indulunk.