JÓZSEF ATTILA

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem,
áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak
másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyújtani,
ha így megy tovább, nem törődöm velük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
az bizonyos
Minden reggel hideg vízben fürdetem gondolataimat, így lesznek frissek és
épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a
pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünnepi ruhákat gondosan őrizzük meg,
hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

( írta József Attila 1924 őszén)

halloween buli

halottak, kurvák, sebhelyes, meszelt és megszelt arcok... és Alkohol, a menedzser

Kedves, értelmes, jóérzésű emberekkel voltam egy társaságban, és ez mindenkire érvényes volt, akit megismertem.
Kezdem megérteni ezt a rocker érzést, hogy miért jó együtt üvölteni a vágyakat, a fájdalmat, hajszolni ezt a rongy életet... Jó buli volt. Mindenki jól szórakozott. Én is.

Aztán egyszer csak... mi ez nyugtalanság a levegőben, mitől szorul össze a gyomrom_

egy lány a melléhez szorítja a fiú karját, akit otthon vár a barátnője, gyorsan mentségeket keresek, végül is nem történt semmi, csak az a csillogás a szemben, ne bámuld, mondom magamnak, szeretném behunyni a szemem, tánc, burkolt és nyílt közeledések, sokat mondó mosolyok, mintha mindenki mindent értene, és már semmi sem számítana, csak ez a lüktetés a zenében, a vérerekben, ő meg miért festette ki ismét a száját a fürdőben, azért a pár mohó tekintetért, érthető, ki tudja, a barátja mikor nézett rá így utoljára, mint most ezek a fiúk, sörzuhany, testnedvek és alkohol kívül-belül, egymáshoz érnek a kezek, és nekem nagyon fáj valami, de mi, tovább bámulok, magamba s az arcomba bámulóba, örülök a mosolyának, a másnak, mert hátha észreveszi Ő, azt, amit keresek, kis dac, hogy szorítson jobban magához, teljesen irracionális, keresem a tekintetét, hátha kitalálom, mire gondol, haza kellene már mennem, én már mindenben benne vagyok, mondja egy lány viccesen, de huncut mosollyal, tényleg, kérdezi a pasi, s közben átkarolja, csak játszanak, szenvedély, erősebb néha az életnél, és én a pasi kislányára gondolok, miért kell mindent tudjak, miért bánt a szemek és mozdulatok mögötti, sweet child of mine, mert én sem vagyok kivétel
hátha mégis

Indulok. Kezek nyúlnak felém, nem mozdul a lábam, a szobámban suttogást hallok... Maradj... Igen, már rég nem beszélgettünk. Én és a Lelkem. Tanítom a sikeres élet titkait, a céltudatosságot, a jó időbeosztást, a napi tervezés fontosságát... Indulni kellene, betartani a magamnak tett ígéretet. Csak még egy sor a Csontbrigádból... Behunyom egy pillanatra a szemem, csak egy pillanatra... Hallgatom a velencei eső kopogását. A törékeny szépségről mesél. Arról, ami halhatatlan... Ma már nem megyek sehová. Hadd beszéljék ki magukat. Az arcok, falak, történetek... Kincseim. Néha megszólal a telefon. Gyorsan beszélek. Most nem akarok beszélni... Majd holnap bepótolok mindent. Ma a csend beszél. A végtelenbe lendít ebben az időről leszakított pillanatban. Nem kell lopni a percet, nem kell félteni a tüzet, ne félj... Ami igaz, az örök. Szeretnék tiszta lenni.-mondja az ablak. Megpucolom. Mi számít és mi nem? Folyamatosan beszélnek. A párnák, matracok, poharak, a falon megjelenő kis árnyak. Mert közben este lett. Itthon vagyok. Otthon. Vagyok. Olyan jó, hogy értjük egymás nyelvét. Mindig itt vagy. Itt voltál mindig. Tervezés nélkül is. Csak nézzük egymást. Szavak sem kellenek. Ez itt most számít. A Lelkem és Én. És minden, amit átitatott ez a pillanat.
Te is.
Indulunk.