Valami nagy dolgot akartam írni... Mert minden nap felfedezek valami NAGY igazságot, amihez aztán nagyon ragaszkodom, körülbelül addig, amíg nem teszem pont az ellenkezőjét, amit aztán megmagyarázok egy másik NAGY igazsággal... Mert mindig mindent meg lehet magyarázni. A döntéseket, utólag...
Persze, én is szeretem azt hinni, hogy én irányítom az életem. Keresem nagyon azt az "én"-t, ami a különféle partok fele sodor, nyitogatja az ajtókat előttem. Aztán megtorpanok, és csak ácsorgok egy-egy ajtó előtt, és találgatom, hogy vajon mi lehet bent, és mi lenne, ha bemennék_
Mitől félek? Hogy összemaszatolódik az a kép, amit magamról festettem? Annyiszor újrafestettem már. Kibírtam. És lehet, hogy ezúttal kibírom újrafestés nélkül is. Vagy hogy megbántok ezzel az ajtóval valakit, akit szeretek? Álszent duma, mert valójában mindenki (csak) magával törődik. Az a személy, akit a legjobban szeretsz, hány másodpercig (percig?) irányítja (csak) rád osztatlanul a figyelmét? Nem az van, hogy másokban is önmagunkat ölelgetjük? Nincs ezzel semmi baj. Sőt. Csak akkor hangzatos eszmék helyett inkább a való Élethez kellene ragaszkodni, és bízni a Sodrás erejében, ami mindig a jó irányba visz. S a Szeretetben, ami nem sértődékeny és számon kérő. És Önmagunkban. Nem csak legalapvetőbb jogunk, de (legnagyobb?) felelősségünk is végigjárni a szívünk vágya által kijelölt utat. Igen, magyarázom a bizonyítványom...
Mert be szeretnék lépni azon az ajtón.
Megmérettetik a szeretet. Én és Te és Mi.
4 megjegyzés:
Míg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára.
Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem ismerve fel, hogy a francia kulccsal üti.
A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujját a törés miatt. Mikor a gyermek meglátta az apját, fájó tekintettel kérdezte: “Apa mikor fognak visszanőni az ujjaim?”
Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott.
Visszament az autójához és többször belerúgott.
Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte.
A gyermek azt írta:”SZERETLEK APA!”
Hát igen... Köszönöm a megjegyzést.
Épp a vécén ültem a minap, és spontán feltettem magamnak a kérdést, mi az, amitől a legjobban félek, és amit soha nem vallottam be magamnak igazán. Meg is adtam rá a választ: attól hogy nem találok olyan társat, aki szeretni fog. Attól, hogy nem leszek boldog. Úgy vélem, erre a kérdésre nem sokan mernék kimondani ezt a választ. Elgondolkodtam egy kicsit, és megkérdeztem magam: boldog lennék, ha igazán szeretne egy élettárs? Azt mondtam, igen. És ha egyszer csak azt mondja, hogy már nem szeret, akkor boldogtalan lennék? Az én boldogságomnak, valóban semmi köze nem lenne hozzám, és teljesen egy rajtam kívülálló emberre lenne bízva, annak is az érzelmeire? Ha szeret, boldog vagyok, ha nem szeret, nem vagyok boldog? És ezen aponton akkorát röhögtem magamon, mert felismertem, hogy eddig gyakorlatilag görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy szeressen valaki, mindig másban kerestem a boldogságomat, kivetítettem rá, és nem ismertem fel, hogy valaki csak akkor lehet boldog, ha mer szembenézni önmagával, ha felkutatja a saját félelmeit és saját örömeit, és helyére tudja tenni azokat, ha jól érzi magát a bőrében. A boldogság bennünk van, bennünk keletkezik. Minden, ami kívülálló, az csupán katalizátor, ami segít előhívni bennünk ezt az állapotot. Az, aki nem tud boldog lenni a napfénytől, egy festménytől, az igazából sosem lesz boldog egy kapcsolatban sem.
"Minden, ami kívülálló, az csupán katalizátor, ami segít előhívni bennünk ezt az állapotot. Az, aki nem tud boldog lenni a napfénytől, egy festménytől, az igazából sosem lesz boldog egy kapcsolatban sem.
"
Ez az ami nagyon tetszik!
Megjegyzés küldése