Pár napja a rendről, tisztaságról beszélgettünk. Sírást váltott ki belőlem nem kis meglepetésemre. A mosogatás, sepregetés ésatöbbi témája.
Egyebet sem csináltam az elmúlt harminc évemben, csak rendezgettem, tisztítottam. Tudattalanul, később egyre tudatosabban. Csiszoltam a szemem, hogy megkülönböztethessem az aranyat a sártól. Sokat mostam... Kívántam a tisztaságot érzésben, gondolatban, szándékban, akaratban, szóban, cselekedetben... És mindennek kerestem a helyét, mert aminek nincs helye, az helytelen. A harminc év annyi mindent adott. Tehát poroltam, törülgettem, fényesítettem. Sokat vesződtem.
Talán ezért érint annyira érzékenyen, hogy mégsem, soha, semmi nem tökéletes. Mindig van egy morzsa az asztal alatt, mindig újra sáros lesz a cipőm, és ismét megjelenik egy pattanás az arcomon. Félreértett mondat, zavaros érzés, rosszul sikerült mozdulat... És bűntudat.
Unalmas. Értelmetlen. Hiábavaló.
Egyszer talán megírom a tökéletes tökéletlenség ódáját. A tökéletességbe beletörött a bicskám.
A boldogsághoz nem kell erőfeszítés. Tulajdonképpen nem kell semmi. De ez nem elégíti ki az egót, ezért folyton erőlködik, küzd, tökéletesedni és tökéletesíteni akar. Mindig akar valamit, nyüzsög. Készül a holnapi boldogságra...
Egyebet sem csináltam az elmúlt harminc évemben, csak rendezgettem, tisztítottam. Tudattalanul, később egyre tudatosabban. Csiszoltam a szemem, hogy megkülönböztethessem az aranyat a sártól. Sokat mostam... Kívántam a tisztaságot érzésben, gondolatban, szándékban, akaratban, szóban, cselekedetben... És mindennek kerestem a helyét, mert aminek nincs helye, az helytelen. A harminc év annyi mindent adott. Tehát poroltam, törülgettem, fényesítettem. Sokat vesződtem.
Talán ezért érint annyira érzékenyen, hogy mégsem, soha, semmi nem tökéletes. Mindig van egy morzsa az asztal alatt, mindig újra sáros lesz a cipőm, és ismét megjelenik egy pattanás az arcomon. Félreértett mondat, zavaros érzés, rosszul sikerült mozdulat... És bűntudat.
Unalmas. Értelmetlen. Hiábavaló.
Egyszer talán megírom a tökéletes tökéletlenség ódáját. A tökéletességbe beletörött a bicskám.
A boldogsághoz nem kell erőfeszítés. Tulajdonképpen nem kell semmi. De ez nem elégíti ki az egót, ezért folyton erőlködik, küzd, tökéletesedni és tökéletesíteni akar. Mindig akar valamit, nyüzsög. Készül a holnapi boldogságra...
3 megjegyzés:
A tisztaság keresése az a boldogság ellensége?
Nem hiszem.
A tisztaságra való törekvés az egyfajta felsőbb minőségre való törekvés. Szerintem.
Tisztaság néha már-már megvan, kedves István, ennek megörzése a nehezebb. Példa reá a mindig ottmaradó morzsaszem esete :) mert mindig bujkál egy huncút morzsa. Kis óvodáskén az uzsona szünetben ovonénink mindig ránkszolt, hogy nincsenek kiscsibék a teremben,ez akkor kicsit meglepő volt aztán anyukánk mondogatta, ha nem takaritana rögtön látszana, ellenben a sok munka a rend és tisztaság megörzésére nem mérhető, látható kivülálóként. Talán nem is tudatosul bennünk mennyi energiát , időt forditanak erre a kedveseink (húgi, anyú, lányaink, feleségeink). És ez csak a környezet, és akkor jön, hogy elvárásaink is vannak,( hogy jól nézzenek ki, gondozottak legyenek, trendik :P), jó hogy nekik is tetszik....de akkor is sok. Néha kiborúlhatnak nemde? Mert úgy is tiz perc mulva -szerencsenkre- szent a béke kis szeretett és ódafigyelés árán.Bátoritgasuk egymást és akkor gyönyörü zápor útán szívárvány (mosoly) és aztán életet adó napsúgár (vidámjókedv mindent megér)de én azért a zápor esetét kerülném (mi az hogy borús idő?:P)
Ezt az állapotot, amit gyönyörűen szemléltettél, én úgy írnám körül, hogy az elbúrjánzott, kóros agyműködés terméke. Az agy elbúrjánzása ott kezdődik, hogy a valósághoz való viszonyunkat megpróbálja minél inkább transzmutálni, és az elménkbe áthelyezni. Bármi, ami ily módon átkerül az agyba, teljesen átkombinálja az érzelmeinket, és a dologhoz fűződő érzelmeink tárgya már egy az agyban kialakított képzettel/elvárással/egoképpel helyettesítődik. A valós dolog fölöt érzett öröm áttranszmutálódik a mentális képzetem megvalósulása fölött érzett örömmé, ami gyakorlatilag a valóság egy részének elvesztése egy mentális képzet miatt.Ha unom a takarítást, de alig várom már hogy tisztaság legyen, akkor az elképzelt jövendőbeli örömöm magához a " tiszta lesz körülöttem minden, nekem nem szabad rendetlennek lennem, mit szól valaki, ha meglássa az asztal alatt a morzsát, rendetlennek látszom, ha egy morzsa van az asztal alatt" a gondolkodás tudattalan részében meglévő kényszerképzetekhez fog kapcsolódni és nem a cselekvéshez fűződő örömöt fogom érezni. Azért kényszerképzetek ezek, mert a legtöbb embernél szinte sosem kerülnek a tudat közelébe, viszont mindenkinél megtalálhatóak, akik az agyműködés legcsekélyebb jelét mutatják, mert a gondolkodás velejárói. Minél okosabb értelmileg valaki, annál inkább esik bele az értelem eme csapdájába, és érzelmileg annál könnyebben válik labilissá, annál inkább csinál mentális problémákat olyan dolgokból, amik egy egyszerű embernek talán sosem jelentettek problémát, mert nálla a mentális világ és az érzelmi-testi világ egyensúlyban van, az értelem nem akar mindenáron a testi-érzelmi oldal fölé kerekedni. Ezt a transzmutációt a gondolkodás észrevétlenül végzi el, mégpedig minél többet gondolkodom, annál inkább végzi ezt, annál inkább érzem, hogy nem vagyok ura gondolataimnak, nem tudom őket kontrollálni. Amikor üresnek érzem a cselekvésemet, akkor az a testemmel közvetlen kapcsolatban levő részemnek az érzése, ami így adja tudtomra, hogy az agy túlságosan átkapcsolta érzelmeimet a valóságról saját képzeteire, és ürességet hagyott maga mögött a másik oldalon.
Megjegyzés küldése