Tudom...

Mindig egyedül vagyunk.
Mindegy hány jó barát van mellettem, melletted... Az én szememmel én látok, és nem érezheti más azt, amit én. A legnagyobb szerelemben sem. Igen. Legfájdalmasabb tapasztalatom.
Túlélő vagyok. Igen. A jég hátán is... Nem vagyok büszke rá. Ez a sorsom. Bár rég tudom: meghalni volna jó. Mindenki tudja, ha őszinte. De folyton hazudunk.
Kérek még egy kis erőt és bölcsességet. Hogy teremthessek valami igazán igazit, maradandót, értéket... Fogalmam sincs, hogy hogyan. Mindenki csak önmagát válthatja meg, tudom. Mégis ez az, ami éltet. Akkor, amikor minden kevés.
Csak szeretni kéne. Semmi mást. Akkor nem szenvedne annyira ez a világ. Én sem. Te sem.

Megtaláljuk a kulcsot önmagunkhoz?

Segít az egy, két, három... pohár bor?
Szánalmasak vagyunk. Csak ezt nehéz beismeri. A kommunikáció legmagasabb formája az érzelmi szükségletek felvállalása. És Te mikor voltál utoljára igazán őszinte? Tudom, hogy ciki...
Valaki, aki igazán ért... Hol vagy?