2016. augusztus 12.

REKVIEM



„Az ősz még nem, de az illata már megjelent a városban.  A föld teste még forró és mohó, néhol szikkadt. Legyezgeti, locsolja magát. Elfáradt a táncban. Ébredezik. A felszálló párában szemléli önmagát.
Minden évszakot szeretek, de az ősz a kedvencem. Ezer titka van, ezer színe.  A pirosból sárga lesz, majd barna, csendben készülődik haza. A gyümölcs beérve lehuppan a földre. A harmat szelíden rászáll mindenre. És finomabb a kakaó. Fázósabb az este. Melegebb a kézfogás. Bölcsebb a szív.

Négy éve írtam e pár sort. Tetszik. Kivéve az, hogy az egóm mennyire átvert ezzel a „bölcs szív”-es fájdalomelnyomási és felülemelkedési stratégiájával...

Most már tudom: a legnagyobb párkapcsolati veszteség önmagam elvesztése.  A másikat sosem tudom elveszíteni, mert nem az enyém. Az önbecsülésem viszont pillanatokon belül darabokra hullhat szét, ha a központomat egy másik emberbe helyezem.

Lassan csúnya lettem mellette és buta. Mert megtagadtam önmagam. Észrevétlenül, öntudatlanul. Nincs amit megbocsátani.

„Nem vagy hibás. Légy boldog!”-mondtam, pedig a férfiatlan, gyáva magatartása elképzelhetetlenül fájt. A szívem zokogott, de én mosolyogni próbáltam.

Most már tudom: a fájdalmat (is) meg kell élni! Nem elnyomni, megtagadni, és az elme bölcseleteihez menekülve cserben hagyni a bennünk élő Gyermeket (a  központunkat, a szívünket), aki meg akarja élni önmagát.

Négy év után talán tisztább a szív. És boldog, mert a helyén van.

Nincsenek megjegyzések: