Meg-meglátogat a Valóság, barátkozunk. Kopogtatás nélkül érkezik, általában Megfogalmazhatatlan Szomorúság ruhájába öltözve. Megölel, és nincs erőm elküldeni. Nem is akarom. Szükségem van rá. Mindig hívtam Őt, mert sértette a szemem a sok csillogásba csomagolt hazugság...
Félünk magunkat teljesen kicsomagolni az illúzióinkból, mert nélkülük elveszítjük azt, amit az életünknek hiszünk.

Az én Vendégem jól végzi a dolgát. Legmeghittebb pillanatomban az elmúlásról dalol. Dolgoznom kellene, és megkérdi: Minek? Megvalósítottam ezt-azt, mire Ő azt mondja: Kacat.

Tudom, előbb-utóbb minden szemüvegem összetörik. És érzem, nincs sok időm. Ezért rendezek és elengedek, felajánlok mindent. És köszönöm a perceket.