az egyiptomi nyaralásból. Csodálatos élmény volt. Hamarosan bővebben...
Is so much beauty on the world... Gyerekkoromban nagy gyűjtögető voltam. Mindenem volt: csokis papír-, bélyeg-, régi pénz-, szárított virág-, falevél-, levél stb. gyűjteményem. Volt emlékverses és dalos füzetem, naplóm, rengeteg emléktárgyam, csecsebecsém. Mindennek kijelölt helye volt, és tökéletes rendet tartottam magam körül. Igazi perfekcionista voltam. Gyűjtögettem a kincseket kívül- belül, és hittem, hogy az enyémek, hogy meg tudom tartani, átmenekíteni őket annak, aki leszek. A falevelet, az érzést, a gondolatot, a pillanatok varázsát. Törekedtem arra, hogy rendszerbe foglaljam, átlássam, irányítsam, ellenőrzésem alatt tartsam azt, amit az életemnek hittem. Érted, érzed, hogy miről beszélek?
Egyszer iskolába menés közben kiesett a számból az utolsó darab a Can-can csokimból. Borzasztóan rosszul esett, és nagyon ideges lettem. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy az életben mindent elveszíthetünk, ezért nem érdemes nagyon ragaszkodni dolgokhoz. Aztán az igazi lecke az első szerelmemtől való elszakadás volt. Egyszerűen nem értettem, hogy hogy lehetséges az, hogy valaki az életem része, annyira természetes és nélkülözhetetlen a jelenléte, mint a lélegzetvétel, aztán egyszerre csak nincs! Egy idő után meg leginkább az fájt, hogy már nem is fájt. Hogy kimúlt belőlem. Ekkor kezdtem megbarátkozni az elmúlás és a halál gondolatával. Kezdtem figyelni a sok ezer halált. Leginkább bennem. Tudatosult, hogy minden, aminek kezdete van, van egy vége is. Hogy az élet a halálból építkezik_ És mindez SZÉP.
Ma inkább szemlélődő vagyok. És jól érzem magam az élet hullámaiban. Nem gyűjtöm a vízcseppeket, nem is számolom. Csatornát sem ások. Hagyom megtörténni a csodát. Minden nap. Tudom, hogy a víz tart fenn engem, nem én őt. De ha nem állok ellen, ha nem kapálózom össze-vissza, kivisz a partra. Természetesen, használom a karjaim... De a vízben a legjobb. És nem sajnálom az elhagyott partokat, a felépített várakat, az elásott kincseket. Sem a könnycseppeket s faleveleket. Az Élet zúg és feltör, csilingel és bilincsel, tovaincsel. Tisztít, tanít, nemesít.
A hozzám érkező madarat nem őrzöm és csodálom, inkább kérem, hogy tanítson repülni...
2 megjegyzés:
Csatornát ásni pedig kell, szükség van rá. A lényeg viszont nem azon a csatornán van, amit éppen ásol, amit ezer lehetséges csatorna közül választottál ki, és ezer lehetséges csatornát dobtál el miatta.
Az ember jelenvalólét. Az a lény, aki előtt a létezők úgy jelennek meg, amik. A maguk létében. Önmagukban a létezők sosem kerülnek elénk, még senki sem látott asztalt anélkül, hogy az asztalként viselkedett volna, vagy az asztallét múltbeli nyomát ne vélte volna rajta felfedezni. Ha kockát látunk, mindig 6 oldalunak képzeljük, holott egyszerre három oldalát látjuk, s azokat is ferdítve, s bár nem emeljük mindig meg, tudjuk hogy súlya, tapintása van.
A másik embernek világa van. Minden ember egy külön világ. Ember és dolog közötti kapcsolathoz viszonyítva az ember-ember közötti kapcsolat valami eszméletlenül hihetetlen. A másik embert nem annak tekintem amit látok rajta, nem 8 oldalu kockának, nem tapintható valaminek. Hanem olyannak, ami sosem jelenik meg számomra, s mégis egy egész világ. A másikat csak úgy tudom megismerni, ha lenni hagyom annak, ami. Ha rákényszerítem azt a nézést, amivel a dolgokat nézem s az én világomat megalkotom, megszűnik másiknak lenni. A hétköznapi gondolkodásban ez persze rejtett világ. De amikor szemlélődő gondolkodásba merülünk, eltölt minket a csodálat, ami a filozófia mozgató rugója, s minden tragikummal együtt képesek vagyunk vállalni a másikat.
Köszi Csaba! Vállalni a másikat, lenni hagyni annak, ami... Nagyon szép gondolatok. Sokak szerint a boldogság 85%-ban kapcsolatrendszerünk függvénye. És tényleg a legnagyobb csodák az ember-ember közötti "eszméletlenül hihetetlen" kapcsolatokban élhetők meg. Én mindig a kapcsolataim miatt éreztem szépnek és gazdagnak az életem...
Szeretném pontosabban érteni, hogy számodra mit jelent csatornát ásni.
Megjegyzés küldése