„Az ősz még nem, de az illata már megjelent a városban. A föld teste még forró és mohó, néhol
szikkadt. Legyezgeti, locsolja magát. Elfáradt a táncban. Ébredezik. A
felszálló párában szemléli önmagát.
Minden évszakot szeretek, de az ősz a kedvencem. Ezer titka van, ezer
színe. A pirosból sárga lesz, majd
barna, csendben készülődik haza. A gyümölcs beérve lehuppan a földre. A harmat
szelíden rászáll mindenre. És finomabb a kakaó. Fázósabb az este. Melegebb a
kézfogás. Bölcsebb a szív.”
Négy éve írtam e pár sort. Tetszik. Kivéve az, hogy az egóm mennyire átvert
ezzel a „bölcs szív”-es fájdalomelnyomási és felülemelkedési stratégiájával...
Most már tudom: a legnagyobb párkapcsolati veszteség önmagam elvesztése. A másikat sosem tudom elveszíteni, mert nem az
enyém. Az önbecsülésem viszont pillanatokon belül darabokra hullhat szét, ha a
központomat egy másik emberbe helyezem.
Lassan csúnya lettem mellette és buta. Mert megtagadtam önmagam. Észrevétlenül,
öntudatlanul. Nincs amit megbocsátani.
„Nem vagy hibás. Légy boldog!”-mondtam, pedig a férfiatlan, gyáva
magatartása elképzelhetetlenül fájt. A szívem zokogott, de én mosolyogni
próbáltam.
Most már tudom: a fájdalmat (is) meg kell
élni! Nem elnyomni, megtagadni, és az elme bölcseleteihez menekülve cserben hagyni
a bennünk élő Gyermeket (a központunkat,
a szívünket), aki meg akarja élni önmagát.
Négy év után talán tisztább a szív. És boldog, mert a helyén van.
