apropó

valami boldogságféle keserédes öröm üröm, szétszaggatott pillanatok a múlt vagy a jövő oltárán, mentális absztrakciók szeméttelepe, megérkezik mégis a csend

égeti szemem a nap, látom, hogy nem látok, hogy akkor vagyok, ha nem vagyok
akarom, hogy ne akarjak

mert minden pillanat tökéletes

csak az egóm dumál folyton, hogy még még még, többet, jobban, szebben... fél, hisz tudja, hogy előbb-utóbb meghal

pedig szabad ember az, aki bolondot mer csinálni magából, ha úgy van kedve, nem függ mások gondolataitól, szeretetétől sem, tudja, hogy senki és semmi nem vehet el tőle semmit, mert minden benne van

teljesen szabad embert még nem láttam

pedig nagyon kell a szabadság, mert nagyon kell a szeretet

ma az utcán is szeretetet árulnak szépen felcímkézve
mégis
az emberek vacognak, fáznak, miközben görcsösen kapaszkodnak a másikba

ragaszkodás, csalódás, szenvedés

szabadon lehet csak szeretni