REKVIEM

„Az ősz még nem, de az illata már megjelent a városban.  A föld teste még forró és mohó, néhol szikkadt. Legyezgeti, locsolja magát. Elfáradt a táncban. Ébredezik. A felszálló párában szemléli önmagát.

Minden évszakot szeretek, de az ősz a kedvencem. Ezer titka van, ezer színe.  A pirosból sárga lesz, majd barna, csendben készülődik haza. A gyümölcs beérve lehuppan a földre. A harmat szelíden rászáll mindenre. És finomabb a kakaó. Fázósabb az este. Melegebb a kézfogás. Bölcsebb a szív.”

Négy éve írtam e pár sort. Tetszik. Kivéve az, hogy az egóm mennyire átvert ezzel a „bölcs szív”-es fájdalomelnyomási és felülemelkedési stratégiájával...

Most már tudom: a legnagyobb párkapcsolati veszteség önmagam elvesztése.  A másikat sosem tudom elveszíteni, mert nem az enyém. Az önbecsülésem viszont pillanatokon belül darabokra hullhat szét, ha a központomat egy másik emberbe helyezem.

Lassan csúnya lettem mellette és buta. Mert megtagadtam önmagam. Észrevétlenül, öntudatlanul. Nincs amit megbocsátani.

„Nem vagy hibás. Légy boldog!”-mondtam, pedig a férfiatlan, gyáva magatartása elképzelhetetlenül fájt. A szívem zokogott, de én mosolyogni próbáltam.

Most már tudom: a fájdalmat (is) meg kell élni! Nem elnyomni, megtagadni, és az elme bölcseleteihez menekülve cserben hagyni a bennünk élő Gyermeket (a  központunkat, a szívünket), aki meg akarja élni önmagát.

Négy év után talán tisztább a szív. És boldog, mert a helyén van.

Mégis

Bár nem vagy és semmi sincs,
Köszönöm mégis
Azt a Valamit!

Bár idegen vagy,
És egyre idegenebb,
És nagyon fáj_
Köszönöm az érzést_
Voltál.

Tudlak.
És testvér vagyok a fájdalomban.
Mondanivalóm
Nincs már.

Köszönöm mindenképp,
Hogy ajtót nyitottál! (2013)

Aztán egyszer csak elhallgattak a démonok. Véget ért a Sötét Éjszaka.

Ismét hallani kezdte a madarakat és a Hangomat. Észrevette, ha rá mosolyogtak az utcán. Érezte a szíve erejét. A Saját szívét! Kitisztult a látása, és hirtelen elöntötte a boldogság. Már az sem érdekelte, hogy picit karikás még a szeme alatt a sok vívódástól. Nemcsak gondolta, mondta, hanem érezte is, hogy minden rendben van. Ami volt. Ami van. Ami lesz. Megértette.

Úgy tűnik, nehezen tanul. Pedig ezt a leckét már többször átvettük. Megtapasztalta, tudja, hogy a boldogsága a saját lelkében van, csak meg-meg feledkezik a lelkéről. Inkább más lelkébe költözik. És mulandó, változó dolgokra épít kacsalábon forgó várat. Ezekhez ragaszkodik, aztán meg szenved. Pedig már az övé a Minden. (De ez a legtöbb embernek kevés.) Szárnyait véresre tépdesi, és leláncolja magát... Királyból koldussá lesz.
Ez a kedvenc drámája.

Most mégis hálás. Kincseket talált. Leteszi a botját. A szeretet soha nem vesztődik el.

Van olyan, hogy

Éjjel felkelsz, nem tudsz aludni,
Azt hiszed, van még, amit mondani.
Nincs.

Illuziódat fontad, kötötted,
A szakadékot észre sem vetted.
Ez van.

Még csodálkozol, hogy nem érti?
Hisz nem a te mesédet éli.
Kibírod.

Hideg van, fázol, érzed a távolt,
Kezed közt szétfoszlik az álom.
Hajnalodik.

fonok ködből kosarat
szórok bele dalokat
narancssárga illattal
hintem tele gondosan

nyitva ajtóm-ablakom
ami jön, jönni hagyom
ízek ezer bársonyát
szivárvánnyá szövöm át

A szennyes havat nem lehet tisztára mosni. Gondolatok bűzös zavarát gondolkodással nem lehet jó illatúvá varászolni. Ördögi kör, maszatolás, önigazolás, helyben topogás, de inkább távolodás... Véget nem érő tépelődés, kimerülés...

A belső béke, nyugalom, a minden jól van-érzése ajándék, akárcsak a havazás, ami perceken belül fehérré varázsol mindent. Erőfeszítés nélküli és tökéletes. Kegyelemnek is hívjuk. Ön-Magunk el-engedése.

Nononak

vagy nekem mint a tenger
befogadsz és ringatsz
bölcs nyugalmat adsz

jöhetek Hozzád
bármikor
bárhogyan
bárhonnan
ha sáros már a csizmám
s elfogyott minden szavam
vagy ha a könnyem szakad

s néha még mosolyom sem marad
Neked
ki nemcsak nézel
de látsz is
és Rád mosolyog a virág is
mert tiszta a szíved
s a szándékod nemes
és nagy nyitottsággal
fürkészed az eget

s az én lelkemet
nagyon jól ismered

igaz barátságodat
köszönöm Neked! (2011. dec. 31.)

Születésnapodra

Tágul a tér, korlát nincsen.
Ezt kiáltja minden sejtem.

Hozom a vágyat,
Hogy keresselek tovább,
S a vágyat,
Hogy mindig megtalálj!
A hitet, hogy szabad
szabadon szeretni!
Nincsen dogma és szabály.

Hozom közös utunk örömét,
Sok ezer megélt csodát.
Hozom,
Neked hozom a dalt,
Lelkem bíbor-illatát!

(Marosvásárhely, 2011. dec. 16.)

Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm

Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Valami nagyon szépet szeretnék adni neked. Lélekemelőt. Olyasmit, mint egy sereg galamb körözése az égen, ahogyan ma láttam őket a szobámból két álom között. Ezért nincs függöny az ablakomon. Meg a csillagok miatt.

A minden rendben van bizonyosságát érzem, ahogy áttöri a félelemből, ítélkezésből, zavaros gondolatokból felhúzott falakat.

Hihetetlen, hogy mennyire belefeledkezem sokszor a gondolataim által behatárolt valóságba, amit az életemnek hiszek. Harc a saját projekcióimmal... És még azt hiszem, hogy másról szól.

Nincs szavam erre a szépségre. Érzés, állapot, tudás, létélmény... Valami, ami nélkül nagyon tehetetlennek és kevésnek érezném magam. De így zenélni kezdenek a tárgyak körülöttem, és tudom, hogy volt, van és lesz értelme. Szónak, tettnek, csóknak, könnynek, alvásnak és ébredésnek.

Meg-meglátogat a Valóság, barátkozunk. Kopogtatás nélkül érkezik, általában Megfogalmazhatatlan Szomorúság ruhájába öltözve. Megölel, és nincs erőm elküldeni. Nem is akarom. Szükségem van rá. Mindig hívtam Őt, mert sértette a szemem a sok csillogásba csomagolt hazugság...
Félünk magunkat teljesen kicsomagolni az illúzióinkból, mert nélkülük elveszítjük azt, amit az életünknek hiszünk.

Az én Vendégem jól végzi a dolgát. Legmeghittebb pillanatomban az elmúlásról dalol. Dolgoznom kellene, és megkérdi: Minek? Megvalósítottam ezt-azt, mire Ő azt mondja: Kacat.

Tudom, előbb-utóbb minden szemüvegem összetörik. És érzem, nincs sok időm. Ezért rendezek és elengedek, felajánlok mindent. És köszönöm a perceket.

Pár napja a rendről, tisztaságról beszélgettünk. Sírást váltott ki belőlem nem kis meglepetésemre. A mosogatás, sepregetés ésatöbbi témája.
Egyebet sem csináltam az elmúlt harminc évemben, csak rendezgettem, tisztítottam. Tudattalanul, később egyre tudatosabban. Csiszoltam a szemem, hogy megkülönböztethessem az aranyat a sártól. Sokat mostam... Kívántam a tisztaságot érzésben, gondolatban, szándékban, akaratban, szóban, cselekedetben... És mindennek kerestem a helyét, mert aminek nincs helye, az helytelen. A harminc év annyi mindent adott. Tehát poroltam, törülgettem, fényesítettem. Sokat vesződtem.
Talán ezért érint annyira érzékenyen, hogy mégsem, soha, semmi nem tökéletes. Mindig van egy morzsa az asztal alatt, mindig újra sáros lesz a cipőm, és ismét megjelenik egy pattanás az arcomon. Félreértett mondat, zavaros érzés, rosszul sikerült mozdulat... És bűntudat.

Unalmas. Értelmetlen. Hiábavaló.

Egyszer talán megírom a tökéletes tökéletlenség ódáját. A tökéletességbe beletörött a bicskám.

A boldogsághoz nem kell erőfeszítés. Tulajdonképpen nem kell semmi. De ez nem elégíti ki az egót, ezért folyton erőlködik, küzd, tökéletesedni és tökéletesíteni akar. Mindig akar valamit, nyüzsög. Készül a holnapi boldogságra...

mesén innen, mesén túl

Volt egyszer egy Kislány, aki folyton mesélt. Virágról, Katicabogárról, falevélről, halálról és szerelemről. Sok meséje volt. Ezeket egy hatalmas, emberi szem számára láthatatlan, szivárványból szőtt ládában őrizte. Ez volt a legdrágább kincse. Mindenhová magával vitte a ládáját, és osztogatta a meséit az embereknek.

Volt aki nagyon örült a mesének, és a legbiztonságosabb helyre, a saját szívébe zárta egy kis aranykulccsal. Ez a kulcs aztán kézről kézre járt azok az emberek között, akik megnyitották a szívüket, hogy befogadjanak és továbbajándékozzanak egy-egy mesét.

Egy szép napon a Kislány találkozott a mesebeli Herceggel. Már nagyon várta. Tudta, hogy megérkezik, hisz belefoglalta a magának írt mesébe. Boldog volt.
Történt egyszer, amikor a Herceg a Kislányt nézte, de mintha mégsem látta volna, hogy a Lány nagyon mélyen belenézett a Herceg szemébe...

És meglátott benne egy másik mesét, aminek ő szereplője és nem írója volt. Megértette a mesék találkozását. Égető vágyat érzett a szívében, hogy kibújjon a mesékből. Makacs dühvel kezdte el kutatni Magát. Csak mesét talált. Rájött, a mesén kívül nincs semmi. Vagy ha van, nem tudja, mi az. Hiába ajánlotta fel a griffmadárnak fél karját, fél combját, nem tudta felvinni őt a napvilágra.
Ha a szívét is felajánlotta volna, lehet, hogy sikerül... De arra még szüksége van, gondolta.

A Lány megértette, az emberek mindennél jobban ragaszkodnak a meséikhez. Ezek a mesék szabják meg vonzalmaik irányát, sorsuk alakulását. Saját meséik szülik meg őket. És a mese szent. Nem szabad, de nem is lehet a Másik meséjét tönkretenni.

Madarak csiripeltek a Lány szívében. Szabadságot érzett. Mesén túli találkozásról mesélt magának. A kék szemű Herceggel.

új év

kívánom a csöndet, mélyet
derűs fehér békességet
lelkem testem testvérségét
önmagam valódi énjét

hazugságmentes ébredést

volt már annyi harc dac mámor
csúcsok közötti lázálom
jelszavak és menetelés
kemény zászlórúd-lengetés

elmaradt világmegmentés

fölboncoltam szívet agyat
átszöktem a határokat
kerestem tiszta fogalmat
ingovány és önvád maradt

csendül a csend
kattan a zár
tisztul a szem
valaki vár

JÓZSEF ATTILA

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem,
áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak
másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyújtani,
ha így megy tovább, nem törődöm velük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
az bizonyos
Minden reggel hideg vízben fürdetem gondolataimat, így lesznek frissek és
épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a
pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünnepi ruhákat gondosan őrizzük meg,
hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

( írta József Attila 1924 őszén)

halloween buli

halottak, kurvák, sebhelyes, meszelt és megszelt arcok... és Alkohol, a menedzser

Kedves, értelmes, jóérzésű emberekkel voltam egy társaságban, és ez mindenkire érvényes volt, akit megismertem.
Kezdem megérteni ezt a rocker érzést, hogy miért jó együtt üvölteni a vágyakat, a fájdalmat, hajszolni ezt a rongy életet... Jó buli volt. Mindenki jól szórakozott. Én is.

Aztán egyszer csak... mi ez nyugtalanság a levegőben, mitől szorul össze a gyomrom_

egy lány a melléhez szorítja a fiú karját, akit otthon vár a barátnője, gyorsan mentségeket keresek, végül is nem történt semmi, csak az a csillogás a szemben, ne bámuld, mondom magamnak, szeretném behunyni a szemem, tánc, burkolt és nyílt közeledések, sokat mondó mosolyok, mintha mindenki mindent értene, és már semmi sem számítana, csak ez a lüktetés a zenében, a vérerekben, ő meg miért festette ki ismét a száját a fürdőben, azért a pár mohó tekintetért, érthető, ki tudja, a barátja mikor nézett rá így utoljára, mint most ezek a fiúk, sörzuhany, testnedvek és alkohol kívül-belül, egymáshoz érnek a kezek, és nekem nagyon fáj valami, de mi, tovább bámulok, magamba s az arcomba bámulóba, örülök a mosolyának, a másnak, mert hátha észreveszi Ő, azt, amit keresek, kis dac, hogy szorítson jobban magához, teljesen irracionális, keresem a tekintetét, hátha kitalálom, mire gondol, haza kellene már mennem, én már mindenben benne vagyok, mondja egy lány viccesen, de huncut mosollyal, tényleg, kérdezi a pasi, s közben átkarolja, csak játszanak, szenvedély, erősebb néha az életnél, és én a pasi kislányára gondolok, miért kell mindent tudjak, miért bánt a szemek és mozdulatok mögötti, sweet child of mine, mert én sem vagyok kivétel
hátha mégis

Indulok. Kezek nyúlnak felém, nem mozdul a lábam, a szobámban suttogást hallok... Maradj... Igen, már rég nem beszélgettünk. Én és a Lelkem. Tanítom a sikeres élet titkait, a céltudatosságot, a jó időbeosztást, a napi tervezés fontosságát... Indulni kellene, betartani a magamnak tett ígéretet. Csak még egy sor a Csontbrigádból... Behunyom egy pillanatra a szemem, csak egy pillanatra... Hallgatom a velencei eső kopogását. A törékeny szépségről mesél. Arról, ami halhatatlan... Ma már nem megyek sehová. Hadd beszéljék ki magukat. Az arcok, falak, történetek... Kincseim. Néha megszólal a telefon. Gyorsan beszélek. Most nem akarok beszélni... Majd holnap bepótolok mindent. Ma a csend beszél. A végtelenbe lendít ebben az időről leszakított pillanatban. Nem kell lopni a percet, nem kell félteni a tüzet, ne félj... Ami igaz, az örök. Szeretnék tiszta lenni.-mondja az ablak. Megpucolom. Mi számít és mi nem? Folyamatosan beszélnek. A párnák, matracok, poharak, a falon megjelenő kis árnyak. Mert közben este lett. Itthon vagyok. Otthon. Vagyok. Olyan jó, hogy értjük egymás nyelvét. Mindig itt vagy. Itt voltál mindig. Tervezés nélkül is. Csak nézzük egymást. Szavak sem kellenek. Ez itt most számít. A Lelkem és Én. És minden, amit átitatott ez a pillanat.
Te is.
Indulunk.

Bálintnak

Neked
deres reggeleken
gyöngyharmatot gyűjtök
vérvörös bérceken

hozom Neked a nap teremtő varázsát
csillagok megbékélt csendjének forrását
lelkem tengerének igazgyöngy mosolyát
nyirkos rögös utak legtisztább kristályát

száz kígyóraj sem tudja utamat szegni
megtanultam télen tavaszt szüretelni

vérvörös bérceken
gyöngyharmat gyűjtőben
deres reggeleken
Veled

Nagy dolog?

Valami nagy dolgot akartam írni... Mert minden nap felfedezek valami NAGY igazságot, amihez aztán nagyon ragaszkodom, körülbelül addig, amíg nem teszem pont az ellenkezőjét, amit aztán megmagyarázok egy másik NAGY igazsággal... Mert mindig mindent meg lehet magyarázni. A döntéseket, utólag...

Persze, én is szeretem azt hinni, hogy én irányítom az életem. Keresem nagyon azt az "én"-t, ami a különféle partok fele sodor, nyitogatja az ajtókat előttem. Aztán megtorpanok, és csak ácsorgok egy-egy ajtó előtt, és találgatom, hogy vajon mi lehet bent, és mi lenne, ha bemennék_
Mitől félek? Hogy összemaszatolódik az a kép, amit magamról festettem? Annyiszor újrafestettem már. Kibírtam. És lehet, hogy ezúttal kibírom újrafestés nélkül is. Vagy hogy megbántok ezzel az ajtóval valakit, akit szeretek? Álszent duma, mert valójában mindenki (csak) magával törődik. Az a személy, akit a legjobban szeretsz, hány másodpercig (percig?) irányítja (csak) rád osztatlanul a figyelmét? Nem az van, hogy másokban is önmagunkat ölelgetjük? Nincs ezzel semmi baj. Sőt. Csak akkor hangzatos eszmék helyett inkább a való Élethez kellene ragaszkodni, és bízni a Sodrás erejében, ami mindig a jó irányba visz. S a Szeretetben, ami nem sértődékeny és számon kérő. És Önmagunkban. Nem csak legalapvetőbb jogunk, de (legnagyobb?) felelősségünk is végigjárni a szívünk vágya által kijelölt utat. Igen, magyarázom a bizonyítványom...

Mert be szeretnék lépni azon az ajtón.

Megmérettetik a szeretet. Én és Te és Mi.

Kegyelem

Reményik Sándor:
Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

így is lehet

"A mindig új világa pedig a szabadságé, a személyiségé, a kiszámíthatatlané, a kegyelemé. Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság.

A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni."

Hamvas Béla − Summa Philosophiae Normalis

bocsáss meg

Kék ég, erdők, tengerek
Isten és Emberek
Ti, kik engem szerettek

kiknek mondtam annyi szépet_

Kedvesem,
ki fogod a kezem

MENTSETEK FEL ENGEM

a holnapot nem ismerem
ígérni semmit nem tudok
ellopnak a pillanatok
keresem azt, aki vagyok

már nem akarok félni
senkinek megfelelni
csak szívem szerint élni

szeretni

s nem tudok erről számot adni

apropó

valami boldogságféle keserédes öröm üröm, szétszaggatott pillanatok a múlt vagy a jövő oltárán, mentális absztrakciók szeméttelepe, megérkezik mégis a csend

égeti szemem a nap, látom, hogy nem látok, hogy akkor vagyok, ha nem vagyok
akarom, hogy ne akarjak

mert minden pillanat tökéletes

csak az egóm dumál folyton, hogy még még még, többet, jobban, szebben... fél, hisz tudja, hogy előbb-utóbb meghal

pedig szabad ember az, aki bolondot mer csinálni magából, ha úgy van kedve, nem függ mások gondolataitól, szeretetétől sem, tudja, hogy senki és semmi nem vehet el tőle semmit, mert minden benne van

teljesen szabad embert még nem láttam

pedig nagyon kell a szabadság, mert nagyon kell a szeretet

ma az utcán is szeretetet árulnak szépen felcímkézve
mégis
az emberek vacognak, fáznak, miközben görcsösen kapaszkodnak a másikba

ragaszkodás, csalódás, szenvedés

szabadon lehet csak szeretni

Üzletépítő Barátaimnak és Mindenkinek, aki szeretne változtatni az életén...

Új Év

... jó így, örülsz, olyan mint amikor az embernek kihúzzák a fájós fogát, csak az a büszke egód, a hiúság, ezért akadt meg a szemed azon a kék szeműn, mert nem tudtad elhinni, hogy a te kék szemed neki nem elég kék, tipikus játszma, köze nincs a másik személyéhez, aztán tovább tekerted magad körül a hurkot, érdekelni kezdett a véleménye, mert őt nem érdekelte a tied, szeretetkoldussá lettél, pedig király is lehetnél, de az neked mindig kevés, azt hitted, ez valami különleges érzés, mert könnyet csalt ki a szemedből, megteremtetted a lehető leggroteszkebb helyzetet magadnak, nem haltál bele, sőt, különben gratulálok, mégsem vagy gyáva nyuszi...

Új Év, új műsor...

...nézni tiszta szemmel és szívvel, maradni, nem magyarázatokba menekülni, elfogadni, nem okoskodni, hagyni lenni, néha fájni, nem érdemes blogot írni... csak megtanulni önfeledten élni...

NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK!

Lásd meg azt, mi láthatatlan,
szavakkal kimondhatatlan.
Azt, ami átitat
minden hétköznapi sarat.
Azt, ami igaz és örök minden kibicsaklott szón, érintésen
és felemás érzéseken túl...
Azt, ami volt, van és megmarad,
Isten tükrében Önmagad!

Gyerekként

tudtam, hogy van angyal. Egyszer láttam is. Akkor ebben nagyon biztos voltam, mert büszkén meséltem róla. Aztán elfelejtettem. Ma már többet tudok az angyalokról, mégsem láttam azóta egyet sem.
Akkor mintha fehérebb lett volna a hó. Talán azért.
Gyakrabban néztem felfele. Talán azért.
Nem akartam annyi mindent. Ez lesz a megoldás!
Volt időm bevárni és helyem befogadni a Csodát.
Hallottam a Csendet.
Ma is ülök és várok... És nem mozdulok.
Zakatolhat bármennyire a szívem.

táncolni kell...

MA

"A MA az utolsó lehetőség arra,hogy intenzíven éljek, hiszen senki sem tud biztosítani arról,hogy látni fogom a holnapi napfelkeltét... MA elég bátor leszek ahhoz,hogy ne szalasszak el több alkalmat. MA beruházok a legértékesebb erőforrásomból: Az Időmből, a legbizonytalanabb munkámba: Az Életembe. MA minden percet szenvedéllyel töltök,hogy a mát egy különleges, egy páratlan nappá tegyem az életemben. MA szembeszállok minden akadállyal,amely az utamba áll,bízva abban,hogy sikert aratok. MA ellenállok a pesszimizmusnak és meghódítom a világot egy mosollyal, és pozitív hozzáállással a legjobbat várom." (Nem tudom, ki tollából születtek e sorok... De nagyon szívemből szólnak.)

Egy igazi férfi,

aki a testvérem, jó barátom, üzlettársam... Igazmondó tükröm.
Miklós.

Repülni

csak úgy tudsz, ha hajlandó vagy elhagyni a földet.

Az az érzésem, hogy a világban történő változások is azt a célt szolgálják, hogy az ember felébredjen a lelki tunyaságból, felfedezze a szárnyait, isteni önmagát, és döntsön arra vonatkozóan, hogy az élete kinek vagy minek a szolgálatában áll. A nem döntés is döntés a sodródás, céltalanság, kiszolgáltatottság mellett. A fogyasztói társadalom tragikuma: hagytuk, hogy megvásárolják a lelkünket. Felépítettük a kellékek birodalmát, ami most összedőlni készül.
Hála Istennek! Tudom, hogy a romok alól kisarjad a szeretet, felszabadul a lélek...
Nem biorobotok, emberek vagyunk.

Érzem, hogy valami jó van születőben... A születés fájdalmas folyamat, és feltételezi a halált. Ezt is tapasztalom minden nap. Köszönöm.

Jézus mondja: szükséges néktek újjászületnetek. Azt is Ő mondja, hogy ahol a mi kincseink vannak, ott van a mi szívünk is. Jó ötletnek tűnik megvizsgálni a kincseinket.
Nehogy a romok alatt maradjon a szívünk...

Tudom...

Mindig egyedül vagyunk.
Mindegy hány jó barát van mellettem, melletted... Az én szememmel én látok, és nem érezheti más azt, amit én. A legnagyobb szerelemben sem. Igen. Legfájdalmasabb tapasztalatom.
Túlélő vagyok. Igen. A jég hátán is... Nem vagyok büszke rá. Ez a sorsom. Bár rég tudom: meghalni volna jó. Mindenki tudja, ha őszinte. De folyton hazudunk.
Kérek még egy kis erőt és bölcsességet. Hogy teremthessek valami igazán igazit, maradandót, értéket... Fogalmam sincs, hogy hogyan. Mindenki csak önmagát válthatja meg, tudom. Mégis ez az, ami éltet. Akkor, amikor minden kevés.
Csak szeretni kéne. Semmi mást. Akkor nem szenvedne annyira ez a világ. Én sem. Te sem.

Megtaláljuk a kulcsot önmagunkhoz?

Segít az egy, két, három... pohár bor?
Szánalmasak vagyunk. Csak ezt nehéz beismeri. A kommunikáció legmagasabb formája az érzelmi szükségletek felvállalása. És Te mikor voltál utoljára igazán őszinte? Tudom, hogy ciki...
Valaki, aki igazán ért... Hol vagy?